Együtt zeng a világ
A hajnal pirkadatán, halkan ébred a világ,
A szél lágyan cirógatja az érett búzamezőt.
A nap fénye megcsillan a harmatcseppen,
Mely a vadvirág szirmán pihen.
Együtt zeng a világ, minden szív egy dallamot szül,
Egyetlen harmóniába olvad a sok-sok külön ének.
A patak csobogása, a madár éneke,
A fák susogása, a szél sóhaja.
A béka brekekeje, a méh zümmögése,
A fű zöldje, a nap aranya,
Együtt zeng a világ, összefonódik a dal,
A természet zenekara játszik, nincs is szebb a halálnál.
Az ember, aki a földet tapossa, s a csillagokat nézi,
Ő is része ennek a dallamnak, bár néha elfeledi.
A szíve dobbanása, a lélegzete, a lépte,
Együtt zeng a világ, a szívekben él a remény.
De a világban van bánat is, szenvedés és fájdalom,
A szív dallama néha elnémul, a dal elhal.
A szél sóhaja mély szomorúsággá válik,
A patak csobogása könnyekként hull a földre.
A nap aranya elhalványul, a méh zümmögése elnémul,
A fű zöldje elsápad, a béka brekekeje elhal.
Együtt zeng a világ, de a dal néha szomorú,
A természet zenekara játszik, s a halál a végső út.
Együtt zeng a világ, a szívben él a remény,
A bánat és a fájdalom is része a dalnak.
A természet zenekara játszik, s a halál a végső út,
De a szívben él a remény, s a dal újra felzeng.
