Együtt szárnyalni a szélben
Összefonódott lelkek, két szárnyas lény,
Borús égbolton, ahol nincsen remény.
Lángoló városok, elpusztult mezők,
Szürke hamu hull, az élet elvész.
Széllel szárnyalnak, mint két szabad madár,
De szívükben nincs már semmi boldogság.
A világ kihalt, nincs már semmi hátra,
Csak a szél zúgása, és a csendes káosz.
A nap nem kél fel, csak a hold világít,
Mely szomorúan néz le a földre itt.
A csillagok is, mint örök gyászolók,
Nézik a pusztulást, mit az ember okoz.
Együtt szárnyalnak, de nincs már hova menni,
A földet elhagyva, csak az űrbe venni.
De mégis tovább repülnek, hova a szél visz,
Hogy talán találjanak valami reményt.
A szél hordja őket, mint két elveszett lelket,
Melyek még mindig keresik a helyüket.
De nincs már hely, csak a végtelen űr,
Ahol talán megtalálják a békét, a nyugalmat.
Együtt szárnyalnak, a szélben, az éjben,
Együtt, mert már csak egymásban van remény.
A világ végén, ahol nincs már semmi,
Csak ők ketten, és a szél, mely viszi őket.
