Egy pillanat, egy örökkévalóság
Egy pillanat, s az örökkévalóságba zuhan,
mint fénytörő kő a mély, titokzatos kútba.
Itt vagyok, létezem, míg az idő körbe szalad,
s a világ zajában én csak halkan susogok.
A létezés, az én, a mi, a mindenség,
együtt és külön, egymásban és magamban.
Egy csillagfény, mely messze ragyog az égen,
s egy porcica, mely a földön szertefoszlik.
Az örökkévalóság végtelen tengerén
egy pillanatnyi csend, egy életnyi zűrzavar.
A lét és a nemlét közötti vékony híd,
melyen lépteim nyomán a semmi tátong.
A mindenség szívében én csak egy szikra vagyok,
mégis, minden létezőben ott lapul a lényegem.
Egy pillanat, mely örökkévalósággá tágul,
s az én, mely a világba szertefoszlik.
Egy szó, mely a csendben elhalkul,
egy gondolat, mely a feledésbe merül.
Az élet, mely a halálba simul,
s a létezés, mely az örökkévalóságba olvad.
Egy pillanat, egy örökkévalóság,
egy létező, mely a semmiből jön és oda tér.
Az én, mely a mindenségbe simul,
s a lét, mely a nemlétbe olvad.
Egy pillanat, egy örökkévalóság,
egy létező, mely a világban él és hal.
Az én, mely a mindenségben elvész,
s a lét, mely az örökkévalóságba olvad.
