Égő szívek lángja
Hogyha én a tollat kézbe veszem,
Égő szívem lángja sápadt papíron éled,
Szavak, mint a szőlő szemek, érlelődnek,
És a lelkem szőtt hálóban derengnek.
Szabadon szárnyaló gondolatok,
Mint a pásztorok énekében a birkák,
Szabadversben, mint a szélben a falevelek,
Hullnak alá, mint az égő csillagok.
Képeim, mint a régi idők meséi,
Mint a szél által ringatott fűzfák,
Mint a szívemben égő lángok,
Mint a lelkemben rejlő titkok.
Azt mondják, írásom, mint a folyó,
Melynek partján a szívemben élő pasztorális élet,
Azt mondják, írásom, mint a szél,
Mely a lelkemben élő metafikciós szövetet kelt.
És én csak írok, írok, írok,
Mint aki a saját életét olvassa,
Mint aki a saját lelkét írja,
Mint aki a saját szívét égeti.
És így ég a szívem, mint a láng,
Mint a nap, mely a horizonton nyugszik,
Mint a csillag, mely az égen ragyog,
Mint a szó, mely a papíron marad.
