Édes ízek és illatok a menyegzői vacsorán
Valahol ott, ahol a szavak már nem érnek el,
ahol a csend úgy ölel, mint az édesanyám,
ott találkoztam vele, a menyegzői vacsorán.
Ahol az édes ízek és illatok közt
a valóság és varázslat összefonódott.
Aztán hirtelen, mint egy régi, elfeledett álom,
a csokoládé színű szemekben láttam magam.
Egy csipetnyi só, egy kanál méz,
a szívemben égő tűz, a lelkemben édes kéj.
Egy borospohár, melyben a holdfény tükröződött,
a szavak nélküli éjszakában a csendre köszöntött.
Aztán ott volt ő, a menyegzői vacsorán,
a fehér ruhában, az arany hajában.
A szemeiben a végtelen tükröződött,
a száján édes íz, a kezén gyűrű csillogott.
Az élet illata, a szerelem íze,
a csókja olyan volt, mint a méz, mint az édes íze.
Aztán a vacsora véget ért, a vendégek távoztak,
a holdfényben a csillagok ragyogtak.
Egyedül maradtunk, a csendben, az éjszakában,
a szívünkben a szerelem, a lelkünkben a varázslatban.
A szemünkben a csillagok, a kezünkben a gyűrű,
az életünkben a szerelem, a lelkünkben a tűz.
Azóta minden nap, minden éjjel,
a szívemben ég a szerelem, a lelkemben a kéj.
Az édes ízek, a varázslatos illatok,
a szerelem tüze, a lelkemben a varázslat.
A szívemben a szerelem, a lelkemben a tűz,
az édes ízek és illatok a menyegzői vacsorán.
