Dühödt szívem, elárultál!
Hogy szorítja a világ keblem, mint szűk koszorú,
Ahogy dühödt szívem kígyóként csúszik, kúszik,
S mint kőbe vésett végzet, kínban fürdik.
Elárultál, szívem, elárultál! Ó, te gonosz gyűrű!
A város zajától poroszodik a lelkem,
Mint szürke égbolt, melybe a csillagok is belefulladnak.
A szavak, mint gyilkos tőrök, belém maradnak,
És én, mint csendes hajléktalan, szívemben elmerülök.
Az utcák, mint vénasszonyok, összegörnyednek,
És a szememben a fény, mint szelíd szamár, elszalad.
A világ, mint hűtlen szerető, csúfot űz belőlem,
És én, mint vak próféta, csak bámulok a szürke falakra.
A lelkem, mint régi cipő, kopott és szakadt,
A szívem, mint dühödt bikáé, vadul dobog.
Az élet, mint rossz vicc, kínosan hosszú,
És én, mint örökös vesztes, csak nézek a tükörbe.
Dühödt szívem, elárultál! Ó, te gonosz gyűrű!
A lélek, mint szelíd galamb, elrepül,
A szívem, mint dühödt bikáé, vadul dobog,
És én, mint örökös vesztes, csak nézek a tükörbe.
Ó, dühödt szívem, elárultál! Elárultál!
