Kiss úr akkurátus ember volt. Mindig mindennek pontosan utánajárt. Kétszer, ha kellett háromszor is ellenőrzött dolgokat. Pedánsan csinált mindent, lassú, megfontolt mozdulatokkal, nem sietett. A kapkodás, a meggondolatlanság melegágya. Szépen eltervezett mindent, azután, mint egy programot sorról sorra végrehajtotta az egyes tevékenységeket. Merőleges, párhuzamos, elvágólag, szimmetrikus, egyenlő távolság, közép: életének sarokkövei voltak ezek a szavak. Bizonyos fokú biztonságérzetet nyújtott az amúgy valljuk meg, elég szürke életében.
Kiss úr óraműpontossággal élt. Kínos precizitással osztotta be idejét. A sarki fűszeres, mikor látta, hogy Kiss úr kilép a bérház ajtaján, nyugodt lelkiismerettel hozzákezdhetett a bolt bezárásához, mert tudta, hogy pontban délután öt óra van. Nem öt perc múlva öt, és nem is
öt perccel öt után. „Kiss úr, ön pontosabb, mint az atomóra!” – mondta neki állandóan, ha az öreg betért hozzá. Kiss úr ilyenkor ijedt arccal nézett rá, mert neki önkéntelenül egy gombafelhő jelent meg lelki szemei előtt és ez annyira nem nyugtatta meg. A fűszeres hogy kiengesztelje, kicsivel több savanyú káposztát adott neki.
Kiss úr a megjelenésére is adott. Sose lehetett látni őt foltos, szakadt ruhában. Ha boltba ment le, akkor is rendesen felöltözött. Ha a szemetet vitte le, akkor is felvette a felöltőjét. Munkába is szolidan, ingben, pantallóban, nyakkendőben, zakóban ment. Elegánsan. „Mindig egy lépéssel a divatos mögött, az az elegáns.” – szokta volt mondani. Adott a megjelenésre. Úgy érezte, ez hozzátartozik a munkájához. Kiss úr egy globális logisztikai cég nyugdíjas éjszakai portása volt. Bár este már a kutya se járt arra a kamionokon kívül, nagyjából teljesen mindegy volt, hogy milyen ruhában jelenik meg az ember. Kiss úr ebben is – mint bármi másban – ragaszkodott az elveihez. Komolyan vette a munkáját, komolyan vette, hogy ő az első ember a cégnél, akivel találkozik a vendég. Valójában ő – és közvetlen környezete, a porta – az első benyomás az ügyfél számára.
Kiss úr munkájával elégedett volt a vállalat vezetősége. Sosem érkezett rá panasz. Nem sokat kérdezett, elsőre pontosan megjegyzett mindent. Olyan korban szocializálódott, amikor az egyszerű polgárnak nem nagyon lehettek kérdései. Legfeljebb őt vonhatták kérdőre mindenféle groteszk, szürreális eljárások keretén belül. Nem tudták zavarba hozni semmilyen ravasz módon feltett keresztkérdéssel. Teljes mértékig tisztában volt a cég éjszakai működésével, létszámmal, mennyiségekkel, teljesítményekkel, vendégekkel. Fiatalabb kollégái ámultak, hogy tudja az öreg ilyen tökéletes pontossággal mondani a napi adatokat. Tegyük hozzá, Kiss úr nyugdíj előtt könyvelő volt. Ott kifejezetten előnyt jelentett a villámgyors agy, a vaslogika és kiváló memória. Kiss úr idejében nem volt számítógép, meg táblázatkezelő. Megnyálazta a ceruzát, csapkodta az abakuszt, később a számológépet és kijött az eredmény. Kiss úr nem volt vezető alkat. Mi tagadás, szürke kis alkalmazott volt, aki igen nagy önállósággal és megbízhatósággal végezte a rá kirótt napi feladatot.
Kiss úr nem csak egyszerűen portásként funkcionált. Mindenkihez volt egy jó szava: a kétségbeesett, tapasztalatlan, elanyátlanodott kezdő titkárnőhöz, akit éppen akkor teremtett le a főnöke, vagy a karbantartóhoz, aki elakadt a munkájával. Bár nem volt egy műszaki talentum, képes volt a problémát más szemszögből megvizsgálni, és a karbantartónak ötletet adni. Több szem többet lát. Hogy mennyire figyelt az
alkalmazottakra, a következő történet világítja meg igazán.
Történt egyszer, hogy az egyik karbantartót elég komoly áramütés érte. Elájult. Nosza, hívták is a kollégák a mentőket, akik gyorsan kiértek, és miután újraélesztették és stabilizálták az állapotát, beszállították a sérültet a kórházba. A kórházi protokoll szerint huszonnégy órára
bent kell tartani a beteget megfigyelésre. Mikor a beteg magához tért, kezdődtek a bajok. Ugyanis szerencsétlen dadogva szólalt meg. Na, az orvosok gyorsan összeszaladtak, konzílium így, vizit úgy, meg a CT, meg az MRI meg az összes létező idegi, agyi vizsgálat. A cég meg várta a fejleményeket. De mivel a vállalat nem volt rokona a betegnek, nem adtak felvilágosítást. Aztán Kiss úr vetette fel, hogy a tisztelt kolléga gyerekkora óta dadog, mivel ötévesen a szüleivel egyszer beragadt egy liftben, és az ijedtségtől váratlanul dadogni kezdett, ami azóta sem múlt el. Na persze, hogy mindenki megkönnyebbült, a beteget gyógyultnak nyilvánították és hazaengedték. Taps, függöny, hepiend.
Kiss úr egymagában élt egy garzonlakásban, de ez nem volt mindig így. Fiatal könyvelő korában kapott egy még fiatalabb kezdő munkatárs hölgyet, Amáliát maga mellé. Kiss úr lett Amália mentora. Amália tulajdonképpen Kiss úr női megfelelője volt. Ahogy telt-múlt az idő azt vették észre, hogy nagyon jól érzik magukat a főkönyvekben, közös hullámhosszon vannak a kiadásokban, nagyokat kacagtak a bevételeken, és kifejezetten szeretnek közösen kamatokat számolni. Aztán egyik lépés a másik után következett. Kiss úr precíz, kiszámított módon megkérte Amália kezét. No persze, nem olyan hebrencs módjára: volt szabályos lánykérés, eljegyzés, jegyben járás végül esküvő. Ütemtervre pontosan kiszámolva történt a családalapítás is: három évre az esküvő után megszületett az újgerenációs könyvelő, Istvánka. Nagy volt a boldogság, anyagi gondjaik, hála a számoknak nem voltak, jól kerestek mindketten, viszonylag gondtalanul tudták az utódot nevelni. Még nagyobb volt az öröm, mikor rájöttek, hogy Istvánkának van érzéke a számokhoz. Már pici gyerekként is párosával ültette le az embereket, és kifejezetten hisztizett, ha valahol csak egy ember, vagy három ember foglalt helyet. Boldogan teltek így az évek.
De minden életpályán megjelenik a véletlen. Ráadásul többször, mint szeretnénk. A véletlen, amit a hívő ember – vallástól függően – sorsnak, karmának hív. Kiss úr bizonyára anomáliának nevezné. „Véletlenek nincsenek!” – mondják egyre többen a földtekén. A tudomány szerint azért van ez, mert a véletlent az emberi agy nem tudja elfogadni, nem tudja felfogni. Pedig a Világegyetem története, a kozmológia, tele van egymás követő véletlen eseményekkel. A véletlen egy bosszantó változó a képletben, amit nem lehet előre kiszámítani. Végül is ezért véletlen. Spontán módon, improvizálva kell rá reagálni, felhasználva az összes tapasztalatot, az agyban elraktározódott viselkedési sémát,
kiegészítve a felhalmozott tudással.
Ilyen anomália történt egy ködös, nyúlós, szitálós téli reggelen, mikor a kis család autóval utazott le a nagyszülőkhöz karácsonyt ünnepelni. Az autó a jeges úton megcsúszott, és a szakadékba zuhant. A balesetet egyedül Kiss úr élte túl, őt is hetekig mesterséges kómában tartották.
Cudar volt az ébredés. Most felejtsük el a fizikai fájdalmat, a többórás többszörös műtéteket, a rengeteg fémet, csavarokat, kapcsokat. Kiss úr meg akart halni. Együtt akart lenni az övéivel örökkön-örökké. Elutasította az ételt, infúzión keresztül táplálták. A pszichológussal nem volt hajlandó együttműködni, a papot egyenesen kikergette. Azt kiabálta, csak akkor jöjjön vissza, ha az utolsó kenetet akarja rá feladni. Rendetlenné, ápolatlanná vált. Katatón állapotba került. Aztán, ahogy teltek-múltak a hetek, kezdett elfogadóbb, megbékélőbb lenni. Kezdett beletörődni a megváltoztathatatlanba. Papírt és ceruzát kért, különféle matematikai feladványokban mélyedt el. Ez lendítette át a holtponton: a számok rendíthetetlen igazsága, hogy kettő meg kettő az mindig négy, a Világegyetem bármely pontján. Ennek köszönhetően szép lassan felépült. Újra elkezdett dolgozni, a számok, a tervszerűség biztonságot adtak neki. Soha többet nem házasodott meg. Aztán jóval később, mint köztiszteletben álló szakembert, eredményei elismerése mellett nyugdíjazták, igen szép nyugdíjjal.
De a karácsonyok keserédes fájdalmat okoztak neki.
Éppen december 24-ét írtunk. Kiss úr, órákkal a szolgálat átvétele után a porta hatalmas ablakánál állt, nézte a sötétben a szakadó havat és elveszett kis családjára gondolt. Mióta nyugdíjas lett, és itt dolgozott ennél a cégnél, a Szent Estét mindig itt töltötte. Maga gondoskodott a porta karácsonyi feldíszítéséről, a váltásban dolgozó fiatalabbak nem nagyon foglalkoztak vele. Volt karácsonyi fény, boa az asztal fölött, meg kis műfenyő az asztalon. A telephelyen csend honolt, az összes kamion bent állt a parkolóban. A hatalmas körlámpák világítottak, ahová nem jutott el a fényük, ott a frissen esett hó és a hófelhők delejes fénye adott némi világosságot. A táj felvette fehér ünneplő ruháját.
Kiss úr kezében már isten tudja hányadik csésze teájával, karácsonyi dalokat hallgatva a számítógép lejátszójáról, szórakozottan magában dudorászott, mikor kopogtak. Abbahagyta a dudorászást és összerezzenve, kicsit elfordított fejjel figyelt. Furcsamód nem az lepte meg, hogy december 24-én este tízkor valaki kopogtat a behavazott telephely portájának ajtaján, hanem a kopogás képlete: három-szünet-egy-szünet-négy. Három egész tizennégy század. Vagyis Pi. Teljesen összezavarodott. „Nonszensz!” – dörmögte a bajsza alatt. Nézegette a csészéjét, hogy talán más is került-e bele teán kívül, de abban színtiszta Earl Grey volt. Mozdulatlanul várt, hátha csak hallucinált. Némi idő múlva, mikor már kezdett megnyugodni, megint elhangzott a kopogás, de most már sokkal hangosabban. Kiss úr ereiben megfagyott a vér.
Negyven éve nem hallotta ezt a kopogást. Ezt használták Amáliával. Az érzelmektől feldúlva lépett oda az ajtóhoz. Remegő kézzel nyitotta ki. Legnagyobb megdöbbenésére egy hatéves forma hosszú, szőke hajú, kékszemű kislány állt kint, steppelt overállban, nagykabátban, meg egy hatalmas piros csízmában. „Hát ez felettéb furcsa!” – futott át az agyán. – „Biztos a karácsony teszi. Na de KÉTSZER?!”
– Hát te mit keresel itt kint ilyen későn? Ráadásul Szent Este? Hol vannak a szüleid?
– Elvesztettem őket. – jött a vékonyka hangú válasz.
Kiss úr egy ideig tanakodott magában, hogy mi tévő legyen, aztán így szólt:
– Tudod mit? Gyere be, aztán megpróbáljuk megkeresni a szüleidet. – Azzal szélesre tárta a kislány előtt az ajtót, aki határozott léptekkel besétált rajta. – Ülj le arra a székre, ott a radiátor mellett. Vedd le nyugodtan a kabátodat, itt bent jó meleg van.
A kislány szót fogadott neki. Levette a kabátkáját, aztán felmászott a felnőttekre méretezett székre és a lábát lóbálva körbenézett.
– Te itt laksz? Nagyon egyedül lehetsz itt! – kezdte a mondókáját a kislány. – Meg ágyad sincs. Hogy tudsz így aludni?
Kiss úr elmosolyodott, hirtelen melegség áradt szét benne.
– Nem, nem lakok itt. Ez a munkahelyem. Erre a nagy telephelyre vigyázok éjszakánként. – felelte, elnyújtva a nagy szót, hatalmas kört rajzolva karjával a levegőbe. Aztán felvette a telefonkagylót, hogy tárcsázza a rendőrség számát, de meglepő módon nem adott vonalat. „Lehet, hogy a hóesés betett neki.” – gondolta. Aztán a mobilja után nyúlt, de az is néma maradt. „Hm! Nagy ez a hó!” – ráncolta a homlokát. Mindegy, majd akkor egy nyugodtabb időszakban leviszi autóval a városba, közel van a rendőrőrs.
– De tök egyedül vagy itt? – kérdezte meglepetten a kislány. – Nincs családod? Gyereked, unokád, meg anya…?
– Már sajnos nincs. – mondta szomorkás mosollyal Kiss úr. Sóhajtott egy nagyot, aztán megkérdezte: – Nem fázol? Kérsz egy kis meleg teát? – a választ meg sem várva kitöltött két csészébe a teából – Ó, ez már kihűlt. Várj egy kicsit, elmegyek a melegítőért. – Mondta, miközben a csészéket lerakta a kislány mellé az asztalra és elbandukolt a hátra, a konyhába.
A kislánynak több se kellet. Két tenyerébe vette az egyik csészét. Hirtelen delejes fény áradt a kezéből, és a csésze tartalma gőzölögni kezdett. Majd ugyanezt eljátszotta a másik csészével, aztán visszaült a székre, és a szobát bámulta.
– Kicsit várnod kell vele, mert ez mire felmelegíti… Ó! – kerekedett el Kiss úr szeme. – Esküdni mertem volna, hogy hideg volt a tea. Akkor itt van, kortyolgatva igyad, mert nagyon meleg. – Aztán a másik csészével a kezében ő is visszaült a helyére. Álmélkodva nézte, ahogy a pici lány a kezébe veszi a csészét, szájával csücsörítve szürcsöli a teát. – Ízlik? Tegyek még bele cukrot?
– Nem köszönöm, így pont jó! – jött az illedelmes válasz. Kiss úr egy darabig nézte, majd mint akit bolha csípett meg felugrott:
– De figyelmetlen vagyok! Kérsz egy kis sütit? Ott van melletted az asztalon a doboz.
A kislány szeme felcsillant a süti szóra. Nagy hévvel felnyitotta sütis dobozt, de abban már csak egy darab süti volt.
– Tudod mit? – kérdezte Kiss úr. – Edd meg azt az egy szelet sütit, amíg én hozok a hűtőből.
– Rendben! – válaszolta a kislány. Majd mikor Kiss úr kicsörtetett a konyhába, becsukta dobozt, jól megrázta, majd újra kinyitotta. A doboz tele volt ugyanolyan sütivel, csak úgy kibuggyant belőle. Majd, mint aki jól végezte dolgát elkezdte majszolni az egyik sütit.
– Van még rengeteg a hűtőben, úgyhogy… – ledöbbent. – Hát ezt én nem értem!
A kislány vállat vont. Csak majszolt. De egy dolog azért nem hagyta nyugodni.
– Nem jöhetnek ide? Így külön karácsonyoztok? – rágódott tovább a témán. Kiss úr szárazon elmosolyodott.
– Végső soron igen, így is fogalmazhatunk. Tudod ők… – kereste a szavakat, hogy hogyan magyarázza el ezt egy hatéves kislánynak – egy másik helyen tartózkodnak. Onnan nem tudnak idejönni, nem tudok velük találkozni.
– Nem? – kerekedett el a leányzó szeme. – De azért tudtok beszélgetni, ugye?
– Hát tudod, elég egyoldalú ez a beszélgetés. Én beszélek hozzájuk, de nem tudom, hogy ők hallják-e, és válaszolnak-e.
A kislány összeráncolta a homlokát, ahogy próbálta ezt elképzelni.
– Szerintem biztos hallják. És ők is beszélnek hozzád. Tutti! – mondta teljes meggyőződéssel.
Miközben a sütiket – mert már több darabnál járt – csócsálta, észrevett az asztalon egy megsárgult bekeretezett fényképet. Egy fiatalember, egy fiatalasszony és egy vele egykorú kisfiú volt a képen. Mindhárman mosolyogtak, áradt róluk a meghittség és a boldogság.
– Ezek ők, meg te? – kérdezte.
– Igen. A feleségem Amália, és a fiam Istvánka.
– De ez egy nagyon régi fénykép. – konstatálta a kislány.
– Olyan negyven éves lehet. – pontosított Kiss úr.
A kislány megint a homlokát ráncolta, a nagy gondolkodás közben.
– Akkor az olyan hétszer több, mint amennyi én vagyok! – rögzítette a tényt. Na, ettől Kiss úr majdnem hanyatt vágódott. Ez a pici, törékeny lány így számol, és ráadásul tisztában van a számok fogalmával! Akárcsak Istvánka! Ez már kezdett kicsit sok lenni az öregúrnak.
Elfordult, hogy a kislány ne vegye észre a könnyeket a szemében.
Nem sokkal később komoly hangon megszólalt a kislány:
– Én meg tudom oldani, hogy találkozz velük, Jenő bácsi! – Kiss úr megpördült a székén. Ha jól emlékszik, nem mutatkoztak be egymásnak, a leányzó mégis a keresztnevén szólította. Bár a ma esti események tükrében már semmiben sem volt biztos. De amit akkor látott, attól földbe gyökerezett a lába. A kislány sehol se volt, a szék előtt egy olyan száznyolcvan centi magas fiatal nő állt. Büszke tartással, határozott tekintettel, szabályos, éteri szépségű arccal, hosszú, szőke hajjal, átható, kék szemekkel. Hófehér ruhát viselt, és valamilyen delejes belső kisugárzás áradt belőle. Ami végképp eldöntötte, hogy kiféle, miféle, az a porta teljes szélességében szétterjesztett két hófehér szárny volt, ami a lapockájából nőtt ki. Egy angyal!
– De onnan nincs visszaút! – szólalt meg a jelenés egyszerre három, egymástól oktávnyira eltolt határozott hangon.
Kiss Jenő furcsamód megnyugodott. Ránézett az angyalra, csendben felemelte bal mutatóujját, jelezve, hogy várjon egy kicsit. Lassan odament az ajtóhoz, belülről bezárta, majd visszasétált az asztalhoz, szépen akkurátusan elpakolt mindent: merőlegesen, párhuzamosan, elvágólag, szimmetrikusan, egyenlő távolságra, középre, – hiszen rend a lelke mindennek – aztán odalépett az angyalhoz és megfogta annak kinyújtott kezét. Abban a pillanatban vakító fény támadt, és csak gyorsan eltűnő pernye maradt utánuk.
Az ünnepek után hiába keresték Kiss Jenő nyugdíjas éjszakai portást. A váltás üresen találta a portát, úgy kellett az ajtót befeszíteni. Kerestették a rendőrökkel, voltak a lakásán, de eredménytelen volt a kutatás. Végül feladták.
Manapság, ha elcsitul a zaj a portán, főleg éjszaka, ha nagyon összpontosít az ember, nagyon halkan hallani lehet két felnőtt és egy kisgyerek önfeledt kacagását…
