Csillagok hullása a reményért
Születtem, mint a hajnal, csendes és békés,
Egy világban, hol a remény csak a csillagokban él.
Szívemben hordozom a bánatot, de a szememben lángol a vágy,
S az éjszakában nézem, ahogy a csillagok hullanak a reményért.
A világ, mint egy kavargó tenger, hol az élet a habok közt rejtőzik,
És én, mint egy hajótörött, úszom az ismeretlen mélységben.
A szívem dobog, mint egy régi óra, mely az időt számolja,
S a csillagok hullása a reményért, az életem mérője.
A szavak, mint a szél, fújnak át rajtam,
Néha halkan, néha oly erősen, hogy majdnem elvisznek.
De a szívemben mindig ott a remény, mint egy láthatatlan híd,
Mely a csillagok hullásához vezet, ahol a remény él.
Az élet, mint egy absztrakt festmény, melynek értelmét keresem,
Hol a színek és formák összekeverednek, s a valóság elvész.
De a csillagok hullása a reményért, mint egy világítótorony,
Megmutatja az utat, melyen járnom kell.
Az én életem, mint egy ironikus vers, melyben a szavak játszanak,
Hol a jelentés rejtőzik a sorok között, és a rímekben él.
De a csillagok hullása a reményért, mint egy költői kép,
Megmutatja a szívem mélységét, ahol a remény él.
Születtem, mint a hajnal, csendes és békés,
És élek, mint az éjszaka, ahol a csillagok hullanak a reményért.
Az életem, mint egy absztrakt festmény, melynek értelmét keresem,
De a csillagok hullása a reményért, megmutatja az utat, melyen járnom kell.
