Szakmai pályafutása:
1971. Világosító
1973. Segédoperatőr II.
1974. Segédoperatőr I.
1979-től Kameramanni munkák is (3 ízben nívódíj)
1985-től Második, harmadik filmkamerán önállóan is forgathattott tévéfilmekben, zenei fesztiválokon
1992-től Önálló operatőri munka: hírműsorok, magazinműsorok (Nappali, Tízórai, Zöld Pont, Civil Kurázsi), bel- és külpolitikai műsorok (A Hét, Panoráma), bábfilmezés (Süni és barátai c. sorozat 160 részéből 90-et készített), képzőművészeti filmek, dokumentumfilmek
1997. A H.S.C. munkái alapján felvette tagjai közé
2000-2016. A Telesport munkatársa, forgató operatőrként, illetve közvetítéseken vagy
stúdióadásokban vezető operatőrként.
2016 óta nyugdíjasként különböző médiacégek megrendelésére
végez alkalmi, illetve rendszeres operatőri vagy kameramanni megbízatásokat, mind a
sportközvetítések, mind egyéb műfajok (pl. egyházi közvetítések, színházi- és
koncertközvetítések, stb.) terén.
Koterle-Magasházi Virág: Először is nagyon köszönöm, hogy időt szánt ránk! Kérem, meséljen arról, hogyan indult el az operatőri pályán! Miért pont ezt a szakmát választotta?
Sárközy András: Hosszú időt ölel fel ez a téma, de megpróbálom összefoglalni. Eredetileg rettentően szerettem a kémiát általános iskolás koromban, és teljesen úgy nézett ki, hogy vegyész lesz belőlem. Utána vegyipari technikumba jártam, ahol üzemi gyakorlat volt minden nyáron. Az üzemi gyakorlat 2. évében kiderült, hogy számomra ez nem igazán vonzó, mivel a fizikai munka legalját végeztették a gyakornokokkal. Nekem akkor már csak az volt a fontos, hogy érettségit szerezzek.
Olyan másodikos, harmadikos koromban kezdtem el fényképezgetni, gyakorlatilag mindent, ami elém került, de főleg az akkori nagymenő BEAT zenekarokat. Ez kezdett el arrafelé terelni, hogy fotós legyek. A 60-as évek végén még mindenhez protekció kellett, így családi ismeretségi alapokon bekerültem a televízióhoz a ranglétra legaljára, amit aztán végigjártam.
Akkor már kitűztem magam elé a célt, hogy operatőr leszek. Ennek viszont két útja volt: az egyik a szamárlétra, ha sikerül, a másik a Színház- és Filmművészeti (akkor még) Főiskola, ahol 3-4 évente 5-6 fővel indult operatőr szak. Ide még nagyobb protekciók kellettek volna, úgyhogy ezt járhatatlannak tartottam. Kb. 15 év után már önállóan is elláthattam kisebb operatőri munkákat, majd jöttek a különböző komolyabb feladatok is, míg elérkeztem odáig, úgy 2000 környékén, hogy vezető operatőr lettem. Ezt megelőzően – bár nem volt főiskolai végzettségem – az addig elvégzett munkámért felvett tagjai közé a Magyar Operatőrök Társasága (H.S.C.). Ez egy rang volt, elismerése a munkámnak – hasonlított a középkori céhrendszerre. Tulajdonképpen felvett a céh a tagjai közé, és végezhettem a feladataimat. Akkoriban vezető operatőr csak az lehetett, aki tagja volt a H.S.C-nek.
Közben kismillió műfajban dolgoztam: a bábfilmtől kezdve a híradó tudósításokon keresztül a különböző magazinműsorokig. De voltak képzőművészeti filmek, tévéjátékok, sőt a mai fiatalok számára már olyan, szinte ismeretlen nevekkel is dolgozhattam együtt, mint Latinovits Zoltán, Somogyvári Rudolf, Básti Lajos, Ruttkai Éva, Törőcsik Mari.
Szomorú, hogy eljutott odáig a televíziós szakma, hogy egynapos műveket csinál. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy egy csomó munkámnál még sok év múlva is ott lesz a nevem, hogy én készítettem. Az egyik leghíresebb ilyen munkám, amelyben segédoperatőr voltam, a Süsü, a sárkány – ebből kaptam a szakmai becenevemet, a Sárkányt (a Sárközy névből). Engem a mai napi úgy hív a szakma, hogy a Sárkány, és én erre rettentően büszke vagyok. Mert azt mondom, hogy 100 év múlva is képernyőn lesz a nevem; bekocog az epizód végén a kis írnok, kódex van a hátán, amelyen rajta van a stáblista, rajta a nevemmel. Ez amolyan szakmai elégtétel.
A 90-es években, a rendszerváltás után, sokféle műfajt kipróbáltam, de a politikai dolgoktól megcsömörlöttem. Így eldöntöttem, hogy keresek magamnak valami olyat, aminek a lehető legkevesebb köze van a politikához. Ekkor keveredtem a sport területére és főleg ezt űzöm napjainkban is. Most nyugdíjasként hetente 1-2 napot dolgozom, főként futballmeccseket vagy vízilabda-mérkőzéseket közvetítek.
KMV: Volt vagy van a televíziós műfajokon belül olyan, amit nagyon szeretett vagy épp a legkevésbé szerette?
SA: Odavoltam a bábfilmezésért, ilyen volt ugye a Süsü, a sárkány, ami a legnagyobb szakmai büszkeségem. A másik, amit szerettem, szintén eléggé ismert volt, a Süni és barátai, amely szombat esténként ment esti meseként az M2 műsorán. Sokan emlékeznek rá, a 20-as korosztály talán már nem. Ebből a sorozatból 160 rész készült, ebből 90-nek én voltam az operatőre. Egyébként ugyanolyan különleges technikával készült, mint a Süsü.
Voltam izgalmas politikai, külpolitikai jellegű műsorok munkatársa, részt vettem például a jugoszláviai háború tudósításában is. Voltam többször Izraelben az ottani belpolitikai csatározások idején, ahol kerültem életveszélyes helyzetekbe, pl. amikor beszöktünk a gázai övezetbe meg visszaszöktünk, illetve olyan személyekkel csináltunk interjút, akikről csak utólag tudtam meg, hogy nemzetközileg körözött terroristák. Közülük volt, akit az amerikaiak (vagy az izraeliek) évekkel később likvidáltak, mint pl. Jaszin sejk, a Hamasz egyik fő ideológusa. Ezek izgalmas helyzetek voltak, bár akkoriban át sem gondoltam, valójában milyen veszélyes helyzetekben voltunk.
De kellemes dolgoknak is részese voltam, csináltam képzőművészeti filmeket festőművészekről, szobrászokról, kiállításokról – ez is egy szép része az operatőri munkának. Emellett a tévéjátékokat is nagyon szerettem, amikor a már említett színészóriásokkal dolgozhattam együtt.
KMV: Laikusként kérdezem: mekkora különbség van egy tévéműsor és egy bábfilm vagy mesefilm felvétele között?
SA: Ég és föld. Mindegyiknek megvannak a maga sajátosságai. Az operatőrnek mindenhol fel kell vennie az ottani légkört, azonosulni kell tudni azzal. Ha az ember nem érzi ezt sajátjának, abban a pillanatban kiderül, hogy nem megfelelő erre a feladatra. Egy színházi felvételnél például ez úgy zajlik, hogy elhelyezzük a kamerákat, megbeszéljük a rendezővel a részleteket, fejhallgatón kapjuk az utasításokat arra vonatkozóan, hogy melyik színész mikor lép be, honnan lép be. Tehát fülesen keresztül gyakorlatilag tudjuk előre, mikor mi fog történni. Ezt pedig a legjobb tudásunk szerint képileg meg kell alkotni. És vannak helyzetek, amikor nem lehet hibázni, de ez nem csak a színházra vonatkozik: például állami ünnepségeken, sporteseményeken – általában az élő adásokban – sem lehet a közvetítést elrontani.
A bábfilmek, tévéjátékok esetén előre megírt forgatókönyvet kapunk, amelyet a rendezővel átbeszélünk előre. A felvétel rövidebb darabokra van felszabdalva (1 vagy 3 percesek), majd a kész felvétel a vágóasztalra kerül.
Ahányféle műfaj, annyiféle specialitás.
KMV: Tehát aki operatőrként dolgozik, minden műfajt ismernie kell.
SA: Így van, legalábbis illik ismerni. Szakmailag mindenhez hozzá kell tudni “szólni”.
KMV: Aki operatőrként szeretne dolgozni, tevékenykedni, kell hogy rendelkezzen egy másfajta látásmóddal, vagy tehetséggel?
SA: Ez vagy megvan, vagy nincs. Erre születni kell. Például engem sokszor kérdeztek, nem akarok-e elmenni színésznek vagy szinkronszínésznek, mert nagyon jó az orgánumom. De én tudom, hogy nem vagyok alkalmas rá, mert nem tudok szöveget tanulni, időnként hebegek-habogok, keresem a szavakat. Az nem elég, hogy az embernek jó “hanganyaga” van hozzá.
KMV: A fotózás is régóta az élete része?
SA: Még középiskolás koromban kezdtem el fotózni, de szerintem az akkoriban még nem volt nagy dolog, legalábbis szakmailag. Sokat költözködtem, úgyhogy abból az időből sok minden elveszett.
Igazából attól lettem akkoriban népszerű, hogy sztárzenekarokat fotóztam, mint például a Szörényiék, Bródyék. Ezeknek ma már archív értékük lenne legfeljebb. Amikor a tévénél kezdtem dolgozni, akkor a fotózás háttérbe szorult. 2008-ban aztán kikeveredtem Pekingbe az Olimpiára, és ott jött az ötlet, hogy megörökítsem azt a világot. Iszonyú sok fénykép készült. Aztán egy évet kihagytam, és 2009-ben egy horvátországi nyaraláson jött rám ismét az ihlet, hogy megnyomjam az exponáló gombot. Onnantól kezdve beindult a műsor, azóta végigfotóztam az életemet, rengeteg helyen voltam. Mindenhol mindent fotóztam: embereket, állatokat, épületeket, amiben látok egy pici fantáziát.
KMV: Ezt akartam is kérdezni, hogy miből meríti a fotózás témáit.
SA: Brachfeld Siegfried konferanszié mondása volt, hogy a téma az utcán hever. Csak le kell hajolni érte. Itt van előttünk egy csomó minden, csak olyan szemmel is kell azt nézni. Úgy látom ezeket a fotózni való dolgokat, mintha egy képkeretben lennének. De kritikával kell ezt is illetni, mert előfordul, hogy 10 képből 9 a kukában landol. Persze van olyan sorozat, is amely viszont nagyon jól sikerül.
Május 30-ig meghosszabbították az önálló kiállításomat (FilmesHáz Alapítvány), amelyen 38 képemnek volt hely. Nekem sok ezer képem van, úgyhogy felmerült a kérdés: melyik ujjamat harapjam meg? Ez a sok ezer aztán lecsökkent kétszázra, végül lett belőle 38, amelyet a kiállításon meg lehetett tekinteni. A Facebook-oldalamon viszont elkezdtem egy fotógalériát csinálni, itt azokat a képeimet osztom meg (minden nap másikat), amelyeket nem tudtam kiállítani.
KMV: Tudom, hogy rengeteg munka van egy fotóval, mégis Önről azt olvastam, hogy nem utómunkázza például a képeit.
SA: Valóban nem. Két oknál fogva nem szeretem az utómunkát: az egyik, hogy vagy tudom produkálni, amit elképzelek, vagy nem. A másik oka technikai jellegű – a legismertebb és legprofibb szoftver, amit utómunkához használnak, a Photoshop, amiben többszáz féle lehetőség van. Én viszont sajnos nem tudom követni ennek a használatát. Számomra egy kép vagy jó a maga naturalista formájában, vagy kiszórom. Ha lehet, akkor ne kelljen külön beavatkozni.
KMV: Manapság pedig sokat avatkoznak bele a fotókba.
SA: Persze, ennek is megvan a maga szerepe. Műtermi fotózásoknál, modellek fotózásánál, ételfotózásnál és eszközök fotózásánál nyilván elkerülhetetlen a Photoshop. De ez nem az én utam. Járom a világot, kezemben a fényképezőgép, látok valamit és lekattintom – aztán vagy jó lesz, vagy nem.
KMV: Mi volt a fotózásai során a legemlékezetesebb pillanata?
SA: Nagyon sok ilyen volt, de talán a kínai és indiai utam során készített fotók a legemlékezetesebbek. India például annyira más világ, nekem gyerekkori vágyam volt eljutni oda. Azt a szegénységet, ami ott van, saját szememmel szerettem volna látni. De ezek az emberek saját szegénységüket, sorsukat boldogan élik meg, mert az a hit élteti őket, hogy a következő életükben eggyel feljebb kerülnek – ha a jelenlegi életüket jól élik. Ez az ideológia áll a kasztrendszerük mögött is. Pekingben pedig megint teljesen másfajta emberek élnek, másfajta gondolkodásmóddal.
Nálunk nehezebb a helyzet, mert a magyarok az utcán nem szeretik, ha fotózzák őket. Személyiségi jogokra hivatkoznak, ezért aztán nem is szoktam itthon embereket fotózni. Indiában és Kubában viszont nagyon szeretik az emberek, ha a kamera feléjük fordul, rögtön mosolyognak, pózolnak.
KMV: Tervez még kiállítást a közeljövőben?
SA: Elméletileg terveznék, több helyről jött már megkeresés, de szerintem hamvába hal mindegyik. A galériákban kurátorok döntik el, melyik anyagot állítják ki, és a legtöbb galéria évekre előre be van táblázva.
Viszont nagy meglepetésemre meghívtak a Gozsdu udvarban hetente megrendezett Gozsdu Montmartre elnevezésű Art Bazaar Művészeti Kiállítás és Vásárba, kiállítóként.
Nem számítok arra, hogy messzeföldön híres fotóművész leszek, nem is tartom magam fotóművésznek. Egyszerűen csak szeretek fotózni, az operatőri titulus mellett fotográfusnak mondom magamat.
És a végére az egyik neves „nagy öreg” tévés kollégámtól a kiállítás megnyitóján elhangzott példabeszéd: „Nem nyavalyogni kell, hanem alkotni. Íme, tessék!”
