Sokat vagyok vízen, ha a feleségemet kérdezitek, túl sokat is. Mikor mindenki csak hálaistenkedik, mert repkednek a mínuszok, én akkor is vitorlázom, nyitott jollékon, amíg csak be nem fagy. Nem normális, tudom. Az egyetlen, ami hátráltat, az a korai sötétedés, így a tél nagy részében többet ülök otthon, jóval többet, mint szeretném.
Ezt az időt most digitális képek készítésével ütöttem el. Hatalmas vásznakra nyomtatom őket, a tompa színű szobában harsognak a színek, hallom a hullámok csobogását, ahogyan a kormány süvítve vágja a tavat, lobog a vitorla, ha nem húzom meg rendesen…fordulunk! kiabál a kapitány (ordít a marhája, én főleg), becsukom a szemem, és a szél felé fordítva érzem, honnan fúj,… ülök a kép előtt, és a fedélzetre képzelem magam, én így élem túl a telet.
Azon túl, hogy nekem tetszenek, másoknak is örömöt okozhatnak, és legalább lesz miből megvennem a következő évi vackaimat…
