Sziasztok!
Veres Nórának hívnak. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem első éves hallgatója vagyok, képgrafika szakon.
Ebben a félévben megadott témák alapján dolgoztam. Gondolok itt például a macerás ügyekre.
Ez a téma nagyon közel ál hozzám, ugyanis a napi kellemetlenségek nagyon meghatározzák az életem. Mindenkinek vannak kisebb nagyobb gondjai. Ezzel a sorozattal azt szeretném elérni, hogy ne fojtsam el magamban az indulatokat, a bántó szavakat, a múltbéli sérelmeket hanem igenis képek formájában beszéljek erről. Ez egyfajta önismereti training. Úgy érzem, hogy ez nekem nagyon sokat segít abban, hogy elfogadjam önmagam. És bízom abban, hogy majd a jövőben elkészült többi alkotásommal is tudnak azonosulni mások.
Szeretném ha az izzadás nem lenne tabu, szeretném ha végre nem piszkálnánk apró “hibákért” a másikat. Egy bántó szó egy életre megkeserítheti az embert. Igaz hogy a mondás szerint ez megerősít, de a sok elfojtott gondolat szül egy bombát ami kirobban. És ez a robbanás lehet egy nagyon rossz akár végleges kimenetelű dolog is.
Szeretnék úgy végig menni egy folyosón hogy ne stresszeljek. Szeretnék úgy élni hogy ne féljek emberekkel beszélgetni. Szeretnék vidám lenni.
Szeretném magam ha nem én lennék…
Tudom hogy ezek apró gondok. De ez csak gyűlik gyűlik s mint egy lavina lecsúszik úgy az ember is. Volt pár évem mikor nem voltam képes élni, szeretni, csak önpusztítóan mentem a semmibe. Csoda módón talpra álltam belőle de még mindig nem vagyok az az ember aki szeretnék lenni. Marcangol a bűntudat. Nem tudom elfelejteni régen milyen voltam. Ha belenézek a tükörbe még mindig az önpusztító selejtet látom. Pedig ennek nem így kéne lennie. Már korántsem olyanok a napjaim mint akkor. Vajon miért látom még mindig így magam? Talán mert mindig is ilyen voltam csak nem vallom be magamnak? Én nem akarom hogy a múlt határozzon meg. Új és jó akarok lenni…
Köszönöm ha ezt a pár talán kicsit kellemetlen sort elolvastad. Már is jobban érzem magam, hogy ezt leírhattam.
