Varga Tímea vagyok, három éve írok rendszeresen verseket, előtte csak elvétve. Célom tulajdonképpen az önkifejezés, az, hogy minél pontosabban nyakon csípjem a bennem élő érzést.
Néha erre más is rá tud hangolódni, és akkor az jó. Amikor pedig nem, akkor csak nekem jó. Emellett népes családom van, férjem, gyermekeim, unokáim. És jó sok hobbim, kicsit kevés a napi 24 óra, és ez a néhány évtized, ami adatik. Meseterapeutaként dolgozom pszichiátrián, meséket is írok, de egyelőre csak verseket szeretnék itt megosztani.
Köszönöm a lehetőséget.
A verseimet tartalmazó fb. oldalam: https://www.facebook.com/profile.php?id=100063289553442
A meseterápiás szakmai oldalam pedig: https://www.facebook.com/profile.php?id=100078478192847
Elhúzták a reteszt: az ajtó lassan kinyílt,
az előtted barnálló nehéz függönyt is elvonták vigyázó kezek.
Belenéztem szemedbe és ott hullámzott a tenger végtelen mélysége.
Vadul hánykolódott rajta hajóm, míg kékje el nem csendesített,
míg meg nem láttam határtalanságában önnön mélységemet.
Ráfeküdtem habjaira, hagytam magam sodortatni a szürkületben.
De jaj!
Letekintek, megingok.
Emlékezem:
Péter is süllyedni kezdett azon az ígéretes napon.
Mit tehetnék én?
A tenger kiszáradt, partra vetett hal lehetnék,
de már part sincs.
Csak az egyszerre félelmetes és vonzó ismeretlen mélység.
Riasztó tágasság, befogadó vég nélküli Ismeretlenség.
Jaj, hová meneküljek?
Vagy várjak, míg elnyel, majd újra partra vet, de akkor már nem én leszek?
(talán 2011.)
Hullámzó természet
Hullámzó érzelmek
Hullámzó tengervíz
Hopp, megvagy, most elvisz.
Szélfújta avarban
Szélcsípte szemedben
Kavargó örvényben
Nincs gyeplő kezedben.
Könnymosta perceid
Álmatlan éjeid
Nem tudod, hová futsz,
Miért és meddig jutsz.
Hogyha majd megvirrad
És célod megcsillan
Táncodban gondolj rám
Pitypangot fújj majd rám.
(2020.01.12)
Itt vagy a szívemben
Arcod a szememben
Hallom a hangodat
Szétfújja hajamat.
Hulláma tajtékos
Éveket is szétmos
Mindent elvesztettem
Itt vagy a szívemben
Elhordták hegyeim
Kilesték titkaim
Emléked kezemben
Arcod a szememben
Puszta és üresség
Hol terem reménység?
Úgy vélem, néhanap
Hallom a hangodat.
Betöltesz egészen
Mégsem vagy még készen
Hajnali hűs harmat
Borzolja hajamat.
(2020.01.16.)
Sötétben elkaptak
A színek elfagytak.
Hangok elnémultak
Börtönbe zárattak
Megszűnt a külvilág
Messziről néz le rám
Megszűnt a kapcsolat
Itt már a part szakad.
Puha az ölelés
Tudom, nincs menekvés
Nincs már kint, nincs már bent
Szörnyem mindent elnyelt.
Hol vagyok? Fulladok.
A kérdés még kopog
Tompán a semmibe
Nincs, aki felvegye.
Mozdulni nem tudok
Csak dermedt végtagok
Levegőt nem kapok
Hol vagytok?
(2020.01.18.)
Tél, tél, hűvös tél
Megfagyott bennem minden vér.
Hó, jég dermedt tér
Hova tűnt a sok puha fény?
Meghalt elment már
Mosolyod halvány szivárvány
Múltból tekint rám
Eleredt könnyem prizmáján.
Széttört kristályok
Elapadt vizű források
Árván maradtam
Vetettem, mégsem arattam.
Hol van holnapom
Jaj, megfogant-e már vajon
Készül-e színes kalidoszkóp
Rég elvesztett mosolyodból?
(2020.01.30.)
Magam a parton egymagam vagyok…
Köröttem nyüzsgő, színes csillagok.
Zsivajos, táncos, őrült kavalkád,
Fölvette mind farsangi álarcát.
Bókol a szelídség a haragnak
Ismeretlenül együtt mulatnak.
Gonosz a jónak teszi a szépet
Semmit nem nyernek, mindent remélnek.
Keringnek köröttem kába vágyban
Kósza szeleken végtelen tájban.
Sötétben állok némán közöttük
Hallom a hangjuk, nem értem nyelvük.
Másik világból kacagnak tompán,
A hideg űrben senki se vár rám.
Mert nem lát, nem hall, nem érez engem,
Koromfekete sötétbe vesztem.
(2020.Febr.15)
Álmaim erdejében elvesztem:
Királylányként sétáltam kezdetben,
Aztán jött egy vénséges boszorkány,
Szólt: te leszel mától a rabszolgám.
Hazahurcolt ócska kis házába,
Gyorsan bezárt egy komor kamrába.
Nem volt puha ágyam, se asztalkám,
Fény se táncolt piciny kis ablakán.
Naphosszat csak lestem kívánságát,
Kikerüljem pusztító haragját.
Egyszer aztán végleg rám unhatott,
Kitett, mint használhatatlan lomot.
Álmaim erdejében elvesztem,
Újra csak az utakat kerestem.
Megérkeztem egyszer egy nagy tóhoz
Belenéztem, a hold világított.
Ki nézett rám a víz felszínéről?
Tündér volt az, mosolya igéző.
De kavics hullt a sima tükörbe,
S a tündér arca lett nyomban görbe.
Kacagott is rútul vicsorogva,
Maga volt a kőszívű boszorka.
Mi vagyok én, boszorka vagy tündér?
Riadt rám a bizonytalan kérdés.
(2020.02.)
Ködfüggöny úszik az égen át
Betakarja puhán a domb hátát.
Szem elől téveszted utadat
A cserfes csóka is elhallgat
Ködfüggöny kúszik az elmén át
Ízlelgeted furcsa homályát
Eltűnő emlékek villannak
Lassacskán örökre kihunynak.
Ködfüggöny úszik a léten át
Furcsa világunk csak látomás
Itt-ott kivillan a valóság
Olykor – pillanatokra – csupán.
(2020.03.06.)
Az otthon puha burkában,
Röpülő évek sodrában,
Az egyetlen pillanatra
Mindörökké várva, várva.
Az otthon puha burkára
Röpülő évek sodrában
Pillanatról pillanatra
Mindörökké várva, várva.
(2020.03.29.)
Féltél már valaha zizzenő levéltől?
Féltél már valaha sötétlő erdőtől?
Féltél már valaha hangos szitokszótól,
Korbácsként csapódó kegyetlen vádaktól?
Egyedül maradtál, mint eddig sokszor már,
Körülvesz, beszorít kietlen pusztaság
Szélére sodródva tövises kóróként
Kukucskálsz sóvárgva túlontúl tájakra.
De csak a szél süvít füledbe élesen
Megtöri testedet és gyönge lelkedet,
Port hint a szemedbe, lám vakon tapogatsz,
Elvesztél örökre, már itt sem maradhatsz.
Zuhansz a semmiben
térkockák tördelten
úsznak el melletted
nincs már fent, nincs már lent.
Hová lett
minden, mit
ismerni
véltél rég?
Hová tűnt
az ösvény,
min egykor
érkeztél?
Láttál-e
valaha
szivárványt
vagy csupán
álmodtál?
Ébredj, már!
(2020. 07.28.)
