– Nanica! Nanica! – nyitott be Anya kislánya szobájába. – Mindjárt jön a Jézuska! Merre vagy?
– Itt vagyok! – dugta ki a fejét Nanica egy óriási baba háta mögül. – Megjött a Jézuska? Jaj, de jó! Megnézhetem a fát? És az ajándékokat? Sokat kaptam?
– A délutáni alvás ideje van itt, nem a Jézuska! – ingatta a fejét mosolyogva Anya. – Előbb feküdj le szépen az ágyadba! Amíg alszol, a Jézuska feldíszíti a fát, és meghozza az ajándékokat.
– De én nem vagyok álmos! – pattant a szoba közepére Nanica. – Máris jöhet a Jézuska!
– Nem úgy van az! A Jézuskának időre van szüksége, hogy feldíszítse a fát, neked pedig aludnod kell! Mint minden délután.
– Hát jó – sóhajtott megadóan Nanica. – De hogy aludjak, ha nem vagyok álmos?
– Feküdj csak le, és eljön érted az álom hamar, majd meglátod.
– Apa előbb énekeljen nekem egy altatót!
– Jövök már! – nyitott be Apa. – Jól hallottam? Altatódalt szeretnél?
– Igen! – vágta rá Nanica, és már vackolódott is be a paplan alá. – De gitározz is hozzá!
Apa kezébe vette a gitárt, és leült a kislány mellé az ágyra.
– Csukd be a szemed – mondta -, úgy könnyebben elalszol!
Ujjait eligazgatta az ezüstös húrokon, és megpengette az első akkordot:
Álmodban majd eljövök újra,
bárka leszek, ücsörögsz belebújva.
Hangunk hallgat, a szív, ami csendül,
titkos könnyeiden puha csend ül.
Siklik a víz és csobban a csónak,
csillagcseppeket áldoz a tónak,
így utazunk mi az égi sereggel.
Fárad az éj, betakarja a reggel.
Távol a part, az idő odafordul,
égi csuporból méze kicsordul.
Pirkadat árnyai űzik a holdat,
ránevetünk – és eljön a holnap.
Még el se hallgattak az utolsó hangok, Nanica már álomba is merült. Szülei csendesen kiosontak a szobából.
A hirtelen támadt csend szinte betöltötte a teret. Még a kislány szuszogása is alig hallatszott.
A szoba sarkában egyszer csak dülöngélni kezdett a baba, amivel nemrég még Nanica játszott. Billent jobbra, majd balra, aztán lassan az oldalára feküdt. A baba teste mögül egy apró emberke bukkant elő – egy amolyan manóféle.
Fura egy szerzet volt, az biztos! A fejét egy hatalmas, kemény, fekete kalap borította, az orra pedig… Az orra olyan kerek volt, mint egy krumpli!
Keménykalap és krumpliorr – mintha egy apró bohóc lopakodott volna be a sötétbe.
– Úgy látom, elaludt – bólintott elégedetten. – Bluba! Grimbó! Redeki! Jöhettek! Ideje munkához látni!
A baba háta mögül ekkor újabb három manó kászálódott elő. Mindegyikük fejebúbját hosszú, csúcsos sapka takarta: az egyik piros, a másik kék, a harmadik pedig zöld színben pompázott.A sapka végén billegő bojt viszont mindhármuknál fehéren világított.
– Mindig csak a munka! – morgolódott a zöld sipkás. – Szórakozás meg semmi?
– Ejnye Grimbó! – mordult rá a keménykalapos. – Majd ha elvégezted a dolgod, akkor szórakozhatsz!
– Nekem ez is csupa szórakozás! – táncikált a szoba közepére a piros sapkás kis manó. – Altatódal, feltetődal, középtetődal! Hát nem tiszta színház az élet?
– Bolondokat beszélsz Redeki! – nevetett a harmadik manó. – Mi az, hogy feltető meg középtető?
– Mit nem értesz ezen, Bluba? Ha van al-tató, akkor van fel-tető és…
– Elég ebből! – szólt rájuk szigorúan a keménykalapos manó, aki láthatóan a kis társaság vezetője volt. – Ne bohóckodjatok! Nem érünk rá, dolgunk van!
– Ugyan már, Kálmán úr! – pörgött tovább a szőnyeg közepén Redeki. – Egy kis jókedv még senkinek sem ártott meg!
Kálmán úr, a keménykalapos, krumpliorrú főmanó olyan szikrázó tekintetet vetett Redekire, hogy talán fel is gyulladt volna, ha szalmából van. Még szerencse, hogy a manók nem szalmabábunak születtek!
– Azt mondtam…!
– Jól van, na, jól van! – morogta Redeki, és gyorsan abbahagyta a forgolódást. – Már be is fejeztem!
– Akkor lássunk hozzá! – sóhajtott türelmetlenül Kálmán úr, és egy piros fedelű noteszt vett elő. – Sorolom a tennivalókat. Először is szaloncukrot kell vételezni. Ki vállalja?
– “Vételezni”? – dohogott Grimbó. – El kell csenni, és kész! Mit kell azon “vételezni”?
– Mi nem lopunk! – szögezte le szigorúan Kálmán úr.
– Nem hát. Csak “vételezünk”! – vágta rá Bluba, és odasúgta Grimbónak – Ugyanarról beszélünk, csak másképp nevezzük! – majd hangosan a főmanóhoz fordult. – Én vállalom!
– Helyes. Akkor keresd fel a MAKK-ot, és vételezz egy kosárnyi szaloncukrot!
– MAKK-ot? A tölgyerdőben?
– A Manókat Kiszolgáló Központban! – csóválta a fejét Kálmán úr. – MAKK! Sosem hallottál még róla? Talán ez az első karácsonyod?
– Igen – vágta rá Redeki. – Ez a “Talán Első Karácsony”! A TEK!
– Elég az ostoba szójátékokból! – Kálmán úr türelme már fogytán volt. – Bluba, indulj a szaloncukrokért!
– Igenis! – vágta haptákba magát a kék sapkás manó, majd perdült egyet, és eltűnt a szoba legsötétebb sarkában.
Kálmán úr a másik két manóra nézett. – A következő feladat a karácsonyfadíszek…
– … vételezése – vágott közbe Redeki. – Azt is a MAKK-nál nyilván.
– Az túl logikus lenne – dünnyögött Grimbó. – A mai manó élete sajnos másképp működik.
– A díszeket a díszpintyek készítik – világosította fel őket Kálmán úr. – Ők olyan gyorsan dolgoznak, mint a pinty! És mivel rengeteg díszre van szükségünk, ezért hozzájuk kell fordulnunk.
– Már volt vagy ősz szinte, mikor egy őszinte pinty inte, hogy legyek egy pinty szinte… – kezdte szavalni Redeki, ám Kálmán úr gyorsan a szavába vágott.
– Melyikőtök megy a díszekért?
– Dí-szekért? Azt nem úgy kell mondani, hogy di-szekért, hanem úgy hogy dí-szekeret! – javította ki Redeki, és énekelni kezdett – Díszszekeret vegyenek! Oly bűbájosan ántik! Díszszekeret vegyenek, az mostanság romántik!
– Elég! – dörrent rá Kálmán úr, majd a zöld sapkás manóhoz fordult. – Grimbó, eredj a pintyekhez! Erre a félnótásra nem lehet ilyen fontos küldetést bízni.
– Közben igyál egy pinty sört! – szólt utána Redeki, amíg társa eltűnt a sarok sötétjében. – Különben sem fél ez a nóta, hanem egész!
– Neked a csillagszórók maradtak – nézett rá szúrósan a főmanó.
– Húúú! – borzongott meg játékosan Redeki – Hiszen Kálmán úrnak csillagot szór a szeme! De ha elviszem őket, itt marad szemtelenül!
– Te vagy szemtelen, te törpeész! – mérgelődött Kálmán úr. – Menj, és szedj össze annyi csillagot, amennyit csak tudsz!
– Menjek fel az égre? Mi végre?
– Aztán márts bele őket gyantába…
– Beültetem a hintába a gyantába – szavalta Redeki.
– …és forgasd bele apróra őrölt faforgácsba!
– Legyek egy örült, ki forgácsot őrölt…
Kálmán úr erre már úgy feldühödött, hogy mérgében a földhöz vágta fekete kalapját.
– Redeki! Neked mindenről csak az ostobaságok jutnak az eszedbe? Elég volt! Eredj az égre!
A piros sapkás manó nevetve bukfencet vetett, és eltűnt a sarok sötétjében.
– Na, végre! – Kálmán úr kétségbe esve kapott a fejéhez. – Jaj! Már én is rímekben beszélek? – Hirtelen észrevette, hogy hajadonfőtt áll. Felvette a szőnyegről fekete kalapját, óvatosan leporolta, és a fejére helyezte. Kicsit igazgatta jobbra majd balra, s hogy biztos legyen a dolgában, megnézte magát a szoba falán terpeszkedő tükörben.
– Így jó lesz – állapította meg elégedetten.
Elővette zsebéből a piros noteszt, és lapozni kezdett benne.
– Hol is tartottam… – dünnyögte. – Húsvéti nyúl… igen… kiskacsa fürdik… jöjj el hozzánk Télapó… na, itt van! Ez az!
Redeki kikukucskált a baba mögül.
– És te mit csinálsz? Semmit? Csak mi dolgozunk?
– Én? – méltatlankodott Kálmán úr. – Én vezetem a brigádnaplót! Ez a legfelelősségteljesebb feladat!
– Ez neked feladat? – kukkantott ki a baba mögül Bluba. – Hiszen ez csak egy felesleges időtöltés!
– Hát te mit keresel itt? Eredj a dolgodra! – förmedt rá a főmanó.
– És egyáltalán: mi az a brigádnapló? – bukkant elő Grimbó is a sötétből.
Kálmán úr a fejéhez kapott. – Mi lesz így a karácsonyfa-díszítésből!
– Szóval mi is az a brigádnapló? – A három manó már ott állt a szoba közepén.
– Na jó – fújtatott Kálmán úr. – Ezt a végére akartam hagyni, a jól végzett munka jutalmául, de akkor legyen. Tudjátok meg, hogy minden cselekedetünket ebbe a naplóba jegyzem le az utókor számára!
– Mint például?
– Mint például… amikor a kosarakba raktuk a húsvéti tojásokat.
– A húsvéti nyúl helyett! – hördült fel szemrehányón Grimbó.
– Inkább aaa… megbízásából – pontosította Kálmán úr.
– És mi volt előbb? A nyúl vagy a tojás? – nevetgélt Redeki.
– Szóval mindenki lazsál, csak mi dolgozunk! – háborgott tovább Grimbó. – Még a húsvéti nyúl helyett is mi festjük a tojásokat!
– Igen! Mert vannak feladatok, amiket nekünk kell elvégeznünk! – erősködött Kálmán úr.
– Például nehogy a nyúl vigye a vadászpuskát! – emelte fel az ujját csúfondárosan Redeki.
– Az is brigádnaplóba való cselekedet volt, amikor teleraktuk a Mikulás puttonyát ajándékokkal – pillantott a noteszába a főmanó.
Grimbó azonban tovább méltatlankodott.
– Szóval a Mikulás helyett is mi dolgozunk, amíg ő kényelmesen furikázik a szánján!
– Ugyan már Grimbó! A Mikulás már rég nem szánon közlekedik! – javította ki Bluba. – Neki is haladnia kell a korral!
– Hát mivel közlekedik, okostojás?
– Autóval meg vonattal! Sokkal gyorsabb!
Grimbót nem győzte meg a magyarázat.
– És mi van, ha elromlik a vonat?
– Nem romlik el – állította Bluba. – Ezek szigorúan ellenőrzött vonatok!
Kálmán úr hirtelen becsapta a brigádnaplót.
– Na! Ezzel így nem jutunk semmire! Sosem leszünk készen a karácsonyfával, ha itt trécselünk! Munkára mindenki!
– Semmi ok az ijedtségre! – nevetett fel büszkén Bluba. – Én már végeztem is a feladattal! Meghoztam a szaloncukrokat! – azzal a baba háta mögül előhúzott egy hatalmas kosarat.
– Ilyen gyorsan? – álmélkodott Kálmán úr.
– Ja, kérem, aki nem csak irkafirkál holmi brigádnaplókba, annak gyorsan jár a keze! Meg a lába is! – szemtelenkedett Redeki.
A főmanó ezúttal rá se hederített.
– És mi van a díszekkel? Elkészültek velük a pintyek?
– Pinty, ami ninty – viccelődött Redeki.
– De van! – vágta rá büszkén Grimbó, és ő is előrángatott egy kosarat a sötétből. – Íme, itt vannak a díszek!
– Akkor már csak a csillagszórók maradtak – nézett Redekire szemrehányón Kálmán úr.
– Még keresem a létrát – vörösödött el a piros sapkás manó. Hirtelen olyan lett az arca, mint a sipkája. – Amin felmászom a csillagokhoz.
A főmanó az égnek emelte két kezét. – Ki mondta, hogy mássz fel a csillagokhoz? A hullócsillagokat kell összeszedned, te oktondi! A földről!
– Akkor miért mondtad, hogy eredj az égre, végre?
– Bluba, mit csinálsz ott! – ripakodott a társára hirtelen Kálmán úr.
A kék sipkás manó Nanica ágyánál álldogált, és érdeklődve nézegette.
– Itt alszik egy kislány – mondta. – Arra gondoltam, hogy ha megcsókolom, akkor biztosan felébred! Feleségül veszem, és enyém lesz a fele királyság!
– Vagy békává változik – vetette fel az eshetőséget Redeki.
– De legalábbis rémálmai lesznek – tódította Grimbó.
Bluba már hajolt is Nanica arca fölé.
– Ne! – kiáltotta Kálmán úr, és kétségbeesve rohant az ágy felé.
Ám elkésett. A kék sipkás manó már egy hatalmas csókot cuppantott a kislány orcájára.
Nanica szeme először csak megrebbent, s úgy tűnt nem ébred fel az álmából. Ám a következő pillanatban tétován felült az ágyon, és csodálkozva nézett a manókra. Elsőnek Blubát vette észre, aki közvetlenül az arca előtt nézett az álmélkodó szemekbe, majd megpillantotta a többieket is.
– Helló! – mondta bizonytalanul.
Kálmán úr tért magához legelőször.
– Üdvözlünk, ifjú hölgy! – hajolt meg szertartásosan. – Bár neked még mély álomban kellene lenned…, de ha már felébredtél, hát akkor izé… hogy is mondjam…
– Leszel a feleségem? – tért a lényegre rögtön Bluba. – Jöhet a fél királyság meg ilyenek! Boldogan élünk, amíg…
– Hogy te milyen bunkó vagy, Bluba! – méltatlankodott Grimbó. – Hát nem látod, hogy ez csak egy kislány? Neki díszítjük a karácsonyfát!
– Jaj, de jó! – csapta össze a tenyerét Nanica. – Ti díszítitek fel a fát? Segíthetek én is?
– Hát, ez nem éppen a szokásos eljárás – ellenkezett Kálmán úr.
– De azért természetesen segíthetsz! – vágott közbe Redeki, és tréfásan pukedlizett egyet. – Például szedhetnél velem néhány hullócsillagot, hogy csillagszórót készíthessünk belőlük!
Nanica felnevetett. – Hullócsillagot? Csillagszórónak? Minek? Hiszen Apával éppen tegnap vettünk egy csomaggal! Ott van a fiókban!
Fürgén lepattant az ágyról, és a szekrényhez szaladt.
– Itt is vannak, ni!
Kálmán úr kétségbeesetten emelte az égre a tekintetét. Fekete kalapja majd leesett a fejéről.
– Előregyártott csillagszórók! Istenem, hát hova jutott ez a világ!? És mi következik még ezután? Jön a pótkávé, a levespor meg a gumicukor?
– Meg a műfenyő! – tódította Redeki.
– Szerencsére a mi szaloncukraink még igaziak! – kiáltotta Bluba, és a szoba közepére húzta a kosarát. Amikor belepillantott, rémülten emelte fel a tekintetét. – Ez majdnem üres! Ki evett a szaloncukromból?
– Ki ivott a pohárkámból? – csipkelődött Redeki.
– Ki aludt az ágyacskámban? – vigyorgott Grimbó.
– Gúnyolódjatok csak! – kesergett Bluba a csaknem üres kosár fölött. – Mi lesz így a karácsonyfával?
– Majd feltesszük azt, ami megmaradt. – vigasztalta Nanica, aki kezdte jól érezni magát a furcsa kis manók társaságában.
– Szép lesz, mondhatom! – dörmögött Kálmán úr. – Karácsonyfa szaloncukor nélkül! – Szinte kiköpte a szótagokat. – Mű-csil-lag-szó-rók-kal!
– Nekem így is tetszeni fog! – bizonygatta Nanica. – De hol van a fa?
– Az ám! – csapott a homlokára a főmanó. – A fáról majdnem megfeledkeztünk!
– Mi ugyan nem! – kiáltotta Redeki. Elszaladt a szoba sötét sarkába, és a baba rejteke mögül egy fenyőfát rángatott elő. – Gyertek már segíteni! Egyedül kicsit nehéz!
Nosza, odasereglettek mind. Húzni, ráncigálni kezdték a karácsonyfát. Redeki fogta a fát, Grimbó húzta Redekit, Bluba húzta Grimbót. De bizony nem mozdult a fa. Mintha odanőtt volna a baba háta mögé.
Segítek én is! – gyürkőzött neki Kálmán úr, és átkarolta Blubát.
Redeki húzta a fát, Grimbó húzta Redekit, Bluba húzta Grimbót, Kálmán úr húzta Blubát. Húzták, húzták, ráncigálták, de hiába. A fa meg se moccant.
– Hogy hoztátok el idáig? – értetlenkedett Kálmán úr a homlokát törölgetve. – Hiszen négyen se bírunk vele!
– Valahogyan más volt. De itt a szobában mintha négyszer olyan nehéz lenne! – panaszkodott Redeki. – Hol van egy egér? A mesében egy egér oldja meg a problémát!
– Hát, ha egerünk nincs is, de itt vagyok én! – pattant oda Nanica, és megfogta a főmanó derekát. – Próbáljuk meg együtt!
– Kis vakarcs! – nézett hátra fitymálóan Grimbó. – Gondolod, hogy ha nekünk nem sikerült, majd veled menni fog?
– De menni ám! – rikkantott Redeki. – Nanica lesz a mi kisegerünk!
Újra nekigyürkőztek. Redeki húzta a fát, Grimbó húzta Redekit, Bluba húzta Grimbót, Kálmán úr húzta Blubát, Nanica húzta Kálmán urat. Húzták, húzták, rángatták a fát, majd mikor egy jó nagyot rántottak rajta, hopp!, a fenyőfa már ott is feküdt a szoba közepén.
– Most már csak fel kell állítani valahogy – nézegette aggódva Grimbó. – Az se lesz könnyű!
– Lássunk hozzá! – szólt Kálmán úr. – Ez már a könnyebbik része!
Körbeállták, megemelték a fát, és némi küszködés után felhelyezték Nanica íróasztalára.
– Úgy! – szuszogott elégedetten a főmanó. – Akkor ezzel is megvolnánk.
– Ugye mennyivel nehezebb dolgozni, mint írogatni? – incselkedett Redeki.
– Nem érted a lényeget! – legyintett Kálmán úr. – A tervezés meg a munkaszervezés olyan dolgok, amelyekhez a te csöpp agyad fel sem ér. Azokhoz már ész kell! És tudás!
– Mint ahogy azt is jó lenne tudni, hogy ki ette meg a szaloncukrot! – nézett körbe Bluba. – Nem azért veszekedtem a MAKK koboldjaival, hogy valaki csak úgy felzabálja!
– Veszekedtél? – húzta fel a szemöldökét Grimbó. – Miért kellett veszekedni?
– Mert miután 5 példányban kitöltöttem az igénylőlapot a szaloncukorról, kitalálták, hogy jöjjek vissza 2 hét múlva, majd addigra összekészítik.
– Mit vársz tőlük? Hivatalnokok! – biggyesztette le a szája szélét Grimbó.
– És te hogy szerezted meg ilyen gyorsan a díszeket?
– Szépen kértem.
– Te? – nevetett Redeki. – Nem is tudsz szépen kérni! Állandóan csak morogsz mindenért!
– Nem is igaz! – morogta Grimbó.
– Most is morogsz!
– Nem morgok!
– De morogsz!
– Elég legyen már! – szólt rájuk Kálmán úr. – Törődjünk inkább a saját dolgunkkal!
– Nem is morgok – dünnyögte halkan Grimbó, de azért vigyázott, nehogy a többiek meghallják.
Kalmán úr Nanicához fordult. – Kedves kislány, a fa díszítésében sajnos nem vehetsz részt! Az egy szigorúan titkos folyamat!
– Csak a beavatottak végezhetik – tette hozzá Bluba.
– Azok, akiknek papírjuk van róla – szögezte le Grimbó. – Neked biztosan nincs vizsgád karácsonyfa-díszítésből!
– Viszont minősített alvóbaba vagy – mondta Redeki.
– Nem is vagyok alvóbaba – tiltakozott Nanica.
– Hát itt ma mindenki vitatkozik velem? – tette szét a kezét színpadiasan Redeki. – Igenis alvóbaba vagy! Tudsz aludni, nem?
– Tudok, de…
– Jobb lesz, ha visszafekszel – mondta szelíden Kálmán úr. – S amíg alszol, mi feldíszítjük a fát. Ez a dolgok rendje!
– S utána beírjuk a brigádnaplóba, hogy te is segítettél! – ígérte Bluba.
– Az lódítás lenne – csóválta a fejét a főmanó. – Mi nem hazudunk összevissza. A brigádnaplóba csak az igazságot írjuk!
– Például, hogy ki falta fel a szaloncukrot?
– Hogy segített felállítani a fát. Mert az tényleg igaz!
Nanica gyorsan visszabújt az ágyba.
– Hát jó – mondta -, de siessetek! Már nagyon várom az ajándékokat!
– Tényleg, az ajándékok hol vannak? – dünnyögött Grimbó.
– Pszt! – emelte a mutatóujját a szájához Kálmán úr figyelmeztetően. – Erről egy szót sem! Nem a kislány fülének való! Inkább díszítsük fel a fát! Ez a feladat még hátravan.
– Kezdjük a szaloncukrokkal – javasolta Bluba. – Azok a legszebbek!
– És milyen finomak! – simogatta a hasát Redeki.
– Úgy! – reccsent rá Bluba. – Szóval te etted meg őket!
– Én? – riadt meg Redeki! – Hogy ettem volna, hiszen itt vannak a kosárban!
– Amik hiányoznak!
A piros sapkás manó bűnbánóan lesütötte a szemét.
– Hát… éppen csak megkóstoltam pár darabot… de nem annyit, mint amennyi hiányzik! Valaki más is bűnös itt!
Redeki vádló szemekkel nézett körbe a kis társaságon, majd tekintete Grimbón állapodott meg.
– Te nagyon gyanús vagy nekem! – szögezte le. – Olyan szaloncukor-zabáló ábrázatod van!
– Nincs is szaloncukor-zabáló ábrázatom – morgott Grimbó.
Redeki csípőre tette a kezét. – Szóval azt állítod, hogy még ábrázatod sincs!
– Különben is… csak néhány darabot kóstoltam meg… – gyötrődött Grimbó. – de hát annak meg se kellene látszania!
– Vagy úgy! – kiáltott fel győzedelmesen Redeki! – Szóval te voltál! Na, mit mondtam!
– Te csak ne diadalmaskodj itt! – intette le Kálmán úr. – Hiszen te is megdézsmáltad a cukrot!
– De én éppen csak egy keveset ettem! – emelte fel az ujját Redeki.
– Miként én is! – zúgolódott Grimbó.
– Meg én is – vallotta be sóhajtva Bluba. – De azt hittem, hogy majd meg se látszik! Aztán nem értettem, hogy miért csak ilyen kevés maradt!
Kálmán úr fejcsóválva nézett a manókra.
– Látjátok, látjátok! Erre mondják, hogy sok kicsi sokra megy! Éppen csak néhány darab fíííínom szaloncukrot eszel – mondta, és megnyalta a szája szélét -, és egyszer csak azt látod, hogy szinte el is fogyott!
Redeki gyanakodva nézett Kálmán úrra. – Csak nem te is megdézsmáltad a cukrot?
– Ugyan, miket beszélsz! – méltatlankodott a főmanó. – Különben se kiabálj, mert Nanica sosem fog elaludni!
De a kislány már nem hallotta a beszélgetést. Csukott szemmel, békésen szuszogott a takaró alatt.
– De jó alvókája van! – nézett rá elismerően Redeki. – Mondtam, hogy alvóbaba, ugye megmondtam!
– Kezdjünk hozzá végre a fa díszítéséhez! – csapta össze a tenyerét Kálmán úr. Majd riadtan Nanicára nézett, és megismételte a tapsot, csak jóval halkabban, és úgy suttogta. – Munkára fel!
A manók vidáman sürögni-forogni kezdtek. A fa díszítése közben még dalra is fakadtak. Igaz, csak halkan, nehogy Nanica álmát megzavarják.
Hejhó, hejhó!
A kismanónak jó!
Hát díszítsük fel most a fát,
hejhó, hejhó-hejhó-hejhó!
Bluba kis kampókat szúrt a szaloncukrok papírjába, majd a szabadon álló karokkal a fára akasztotta őket. Hamar végzett a feladattal, hiszen alig néhány cukorral volt csak dolga. Ezalatt Grimbó felhelyezte a csillogó piros és fehér gömböket, Redeki pedig a csillagszórókkal ügyködött. Mikor mindannyian végeztek, Kálmán úr körbetekerte a fát ezüstösen szikrázó boával.
– Úgy! – szuszogott a főmanó. – Most már csak a csúcsdísz maradt. Grimbó, hol van a csúcsdísz?
– Milyen csúcsdísz? – riadt meg Grimbó, és a kosarába kukkantott. – Itt nincs már semmi sem! Üres!
– Nem hoztál csúcsdíszt? – emelte égnek a kezét Kálmán úr! – Milyen hanyag munka ez?
– Most mi lesz? – kérdezte Redeki. – Itt marad a fa csúcstalan, unosan és untalan!
– Tegyük fel a sapkámat – javasolta Bluba, és már vette is le a fejfedőjét. – Jól fog mutatni rajta!
– Miért pont a tiédet? – vitatkozott Grimbó. – Az én dolgom a csúcsdísz, legyen fent akkor az enyém! Az úgyis olyan zöld, mint maga a fenyő!
– Éppen azért nem ér semmit! – erősködött Bluba. – Észre se lehet majd venni a zöld fán a zöld sapkát! Az én égszínkék sityakom kell oda!
– Vagy inkább az én gyönyörű pirosam! – kiáltott Redeki. – Ami olyan, mint a Mikulás ruhája!
– Mindhárom sapkát felhasználjuk – döntötte el Kálmán úr. – Ide velük, de gyorsan!
A főmanó összefogta a három sityakot, és egy aranyszínű zsineggel átkötötte őket. – Így ni! – nézegette elégedetten. – Ez tökéletes lesz.
Felnézett a fára, és egy ügyes mozdulattal a magasba hajította a fejfedőket. Éppen a feldíszített fa csúcsára érkeztek.
– Végeztünk! – állapította meg örömmel Kálmán úr. – Kész a fa!
Hirtelen felkapta a fejét, és hallgatózni kezdett. – Úgy hallom, jönnek is a szülők! Nincs veszteni való időnk! Mindenki ide, körém!
A három szerzet a főmanóhoz sietett. Kezüket egymás vállára téve egy kört formáltak a szoba közepén.
– Egyszerre mondjuk – szólt Kálmán úr. – Redeki, te is figyelj, nehogy valami ostobaságon járjon az eszed!
– Figyelek!
A főmanó körbenézett a manókon, majd megrogyasztott térddel jelezte, hogy eljött a pillanat
– Hopp! – kiáltották egyszerre, s a következő pillanatban eltűntek a szoba közepéről. Nem maradt utánuk más, csak egy halvány derengés a sötétben.
Az ajtó kinyílt, és Anya meg Apa kukucskáltak be rajta. Nanica szeme úgy pattant ki, mintha megérezte volna a szülei jelenlétét.
– Kicsim! – lépett hozzá Anya. – Jól aludtál?
– Nagyon is! – ült fel Nanica, és kíváncsian Anya háta mögé kukkantott. Szeme kerekre nyílt, amikor észrevette, hogy a karácsonyfa nincs az asztalán. – Hova lett a fa?
– A másik szobában van – mondta Apa. – Ahova minden évben tesszük!
– Biztos átvitték a manók – dünnyögte magában a kislány. – Rajta van a szaloncukor? A díszek, meg a csillagszórók?
– Persze – simogatta meg a buksiját Anya. – Gyere, nézzük meg!
Nanica kipattant az ágyból, és átszaladt a nagyszobába. A sarokban ott állt a karácsonyfa tele gyönyörű, csillogó gömbökkel, tekergő ezüstszalagokkal, feketén ágaskodó csillagszórókkal. A fa tetején egy piros-kék-zöld színekben játszó dísz pompázott.
– Az ott a manók sapkája! – kiáltotta vidáman Nanica. – És látjátok, milyen kevés szaloncukor van a fán?
– Mondtam, hogy többet kellene rárakni – súgta Anya Apának.
– Mert megették a manók! – kuncogott Nanica. – És lehet, hogy még Kálmán úr is megdézsmálta!
– Kálmán úr? – csodálkozott Apa. – A szomszéd bácsi?
– Dehogy! A főmanó!
– Vagy úgy! – mosolyodott el Apa. – Ki más!
– Gyertek ide! – mondta Anya, és magához ölelte Nanicát. – Énekeljük el a dalunkat, amit Apa írt karácsonyra. Utána megnézheted az ajándékokat!
A gitár már Apa kezében is volt. Megpengette a húrokat, s Anya és Nanica énekelni kezdtek. Vékony hangjukhoz hamarosan csatlakozott Apa mélyebb baritonja:
Karácsony este
száz kicsi gyertya ég
árad a szeretet
melege feléd.
Karácsony este
körülállnak a gyerekek
a fenyőfa szép
Őrzi a szíveket
míg a gyertya ég.
Karácsony este
tárd ki a szívedet
érezd a szeretet
lágy melegét.
Karácsony este
csillagszóróit
meggyújtja az ég
szikrázó ünnepével
borul föléd.
