1988 óta írok verseket, T. Morin néven publikálva azokat. A téma bennünk van, csak elő kell hozni őket. Egy nagyon kedves festőművész barátom szerint a verseim az ember sötét énjének, érzéki megtestesülése. De természetesen a vélemények megoszlanak. Vannak, akiknek nagyon és vannak, akiknek nem tetszenek a néha túlságosan is szókimondó, már-már bántó írásaim.
De további véleményezések helyett, jöjjön inkább néhány és döntse el az olvasó, hogy neki mit adhatnak az alábbi verseim:
Félelmeim
Galambok csípnek,
hollók tépnek széjjel.
Néhány pesti veréb
belőlem ebédel,
de nekem fáj és
kiabál a tudatom.
A lelkem nem adom
senkinek!
Költőnek, férfinek
sírni mégse illik.
Az utca koszos,
magányos a reggel.
Vérem most ott folyik,
a csatornában. Nem kell,
hogy sajnáljatok…
Tollammal minden
madarat lerajzolok
és felkötök a fára.
Hagyom, hogy égjenek.
Tűz lesz nemsokára
mindenütt.
Majd ha az óra üt,
dél lesz. Ebéd idő.
Nevetve kést,
villát veszek elő
és megeszem félelmeim.
—
Elmenőben
Neked a szerelem, a mindent adó bárkád,
de imbolygó, szédülsz, összehánynád
az egész utat, amíg oda érsz,
ahol már nincsen egy cseppnyi józan ész.
Dobog a szív, szinte kiugrik a testből.
Virágok, angyalok repkednek, de fentről
egy hűvös kéz csendben rád mutat
és kijelöl egy fájdalmas utat.
Neked a szerelem a minden és a semmi.
Nem is hagynád, azt másoktól elvenni,
ám a kéz dorgálón lesújt.
Lelked már repked, tested földbe aljasult.
Jön a pap. Nem összead, csak elvesz.
Szép fekete most minden rongyos jelmez,
miben a társaság téged temet el
és a szerelem sírva térdepel.
Neked a szerelem volt, amiben hittél.
Valami elvitt, mégis, mint a sintér
a csavargó, kóbor kiskutyát
és már azt nézed, mi van odaát.
Maradtak versek, emlékek utánad.
De a sírást mindig is utáltad.
Repülsz a széllel, mint egy őrült, mosolyogsz.
Felhős az ég. Néha esőként csorogsz
… ide vissza.
—
Elég egy kiflire
Fehér lidércek kúsznak át
a szobán, míg te alszol.
Álmodban istened,
s az ördögöd is harcol
veled. Mondd, meddig mered
támadni az életet?
Tagadnád az éveket is, ha lenne mit.
T. Morin most súg neked valamit:
Kócos Angyalod már nem bírja sokáig!
Szemérmetlen lábai válladon, odáig
tiszta a kép. De mondom, ez nem elég
semmire. Talán egy kiflire, a boltban.
Átéltem már én is. Ittam, szívtam, holtan
éltem le mindennapjaim.
Míg végül lehullottak elsárgult szárnyaim
a földre. És ott porrá is égtek!
Ne legyél hülye, van már temérdek
rajtad kívül is! Szedd össze magad,
az álmod messze visz … Magával.
Az életet ízesítsd jakvajas teával
és vonulj el kicsit magadba.
Láss az agyadba, az álmaid mögé!
Angyalod íze visz a lába közé,
de Ő mást képviselne.
Élj boldogan, az égig emelve
és csak táncolj!
Idegen idegeken.
