Szemerics Ádám vagyok, 1989. november 3-án születtem Budapesten. Vonzódásom a művészetekhez, a zene, rajzolás, színjátszás és irodalom iránt már kisiskolás koromban megmutatkozott. Általános iskolai versenyeken többször arattam sikert verseimmel, meséimmel. Első versem nagyjából 7-8 éves koromban született! A szabadidőmet nagyrészt, a sport mellett, az írás tette
ki. A középiskolai évekre felerősödött érdeklődésem a könnyűzene iránt, elkezdtem tanulni gitáron játszani, illetve énekelni, így kanyarodtam a dalszövegíráshoz is. Ezt követően több zenekarban is megfordultam, és 26 éves koromig bezárólag több fesztivál- és klubkoncerten léptem fel zenekaraimmal! Az utóbbi 3 évet kisebb-nagyobb kihagyásokkal az írás mellett a versfilmek, versdalok készítése jellemezte, 2021 novemberében három saját versemből készült alkotásommal sikerült döntőbe jutnom versfilm kategóriában a 20. Nemzetközi Kaleidoszkóp Versfesztiválon, illetve 2022-ben a Nemzeti VERSenyen Márai Sándor feldolgozásommal jutottam szintén zsűri elé, közönség szavazás által! A színészkedés iránti kíváncsiságom eddig televíziós sorozatszerepben, illetve műsorszereplőként bontakozott ki, egyszerűen csak élvezem, amit csinálok, és a lehetőségeket!
/JELENÉS/
Bölcs mecénásom, a földön bömbölve,
kínlódva, vergődve találtál rám,
Öt fullánk, mint csillagkép s legfényesebbje
„Antores”, e név ragaszkodott hozzám.
Majd, atyja lettem hitemnek s te az enyém,
sokszor félek, éhhalált szenvedünk.
„Fátum”, atyám s teremtőm, itt vagy e még?
Látod-e, ahogy erőtlenül küszködünk?
Pillanatok s évek váltják sorra egymást,
testen kívül, míg még forog a tengely.
De idebent, zsibbasztó rúgkapálás,
e jelenség jéghideg, feneketlen tenger.
Őrült, befejezetlen, önismétlő ciklusok,
micsoda káosz, micsoda fényes örökség!
Nyugaton szertefoszló, átvert tegnapok,
majd feltámadt, vérvörös, vakító üdvösség.
A még éppen ép elmém kattog s kalkulál,
egyszerre ölelnélek s ütnék, vágnék beléd!
S ha belém csapódik, egy eltévedt fénysugár
talán ki is mondom, mikor lesz már elég?
Kegyetlen játék, de akkor miért sóhajtasz,
belém marsz, te átkozott mindenség keselyű!
S látod, vajon miért, meghalni mégsem hagysz,
miért nem lehet, csupán ennyire egyszerű?
Nem mozdulok, mégis változik előttem a táj,
egy örökkévalóság mögöttem, mit nekem még!?
Nem dobbanok, s lám egy jelenés bennem körbe jár,
Összeforrt s végül otthonom lett a föld és az ég.
/AZ IDŐ/
A világom peremén, itt mélyen valahol magamban, a fejemben,
ahol csodálatos béke honol, eljutni ide nehéz, megbecsülöm.
Forró teám gőze mellett, egy pislákoló lampion jegyzetel,
míg szüntelenül ázunk s az átkozott idő fogalmát tömködöm.
Rágyújtanék, keresem a szikrát a zsebeimben, az asztalon,
e gondolatsort, most alaposan, töviről hegyire elszívom.
Itt nem érzem, hogy van első s utolsó, hogy van múló s halandó,
a ködfátyol másik oldalán recsegés, durva kattogás hallható.
Az Idő, az Idő, mely formálta az eddigi emlékezetet,
s terelte balga létünket, míg szaggatta porhanyós velőnket.
Majd láncra vertük volna, büszkén feszítve, diadalittasan,
hiszen míg mérjük s számontartjuk, addig rajtunk nem fog biztosan.
De egyre csak aggódva húztuk a strigulát, míg telik s múlik,
lánca a miénk lett, fakuló szemünk fárad s elszáradt hajunk hullik.
Felemésztett már tengernyi istenséget, hatalmasságot, halhatatlant
s az égre kente mind, reszkető maradék, mind jajveszékelve kapart.
Hálóját kivetette s hullámzó fergeteg alatt sűrűn tekeredik,
vergődő látványunk kinevette, kedvére van, őrült s kérkedik.
Mély álomban, gúzsba kötve sodródunk e sötét ladik után,
modern kor, erős szellem, szép új világ, miért hangzik ily ostobán?
/EMBER/
Szentül hittem, hogy létünk, mely mérnöki, aprólékos,
s művészi, túl mutat majd a holnap magas vállain.
Szentül hittem, hogy a nagylelkű mindenség, a kozmosz,
a port elemi jelentőséggel sodorta határain.
Az alaktalant formává, a káoszt térré hajlította,
az elmúlást idővel lassította, jött élet és halál.
A felfoghatatlant inspiráló tengerré apasztotta
e dimenzió, tán egyenest a forrásból inhalál.
Milliárd évig tombolt-e bölcső, míg meglett a jussa,
zokogva borult rá „Flóra és Fauna” s ölelte őt,
Majd az eget, ezernyi néma szerzet látta sorra,
megannyi elvetélt szerelem, szívébe döfte a tőrt.
S jött az ember, megérdemelten-e, bizton nem tudom,
esetlen volt, gyámoltalan, mint bársonyban a pólyás.
De pillanatok alatt túl is volt a kisded korszakon,
többé már nem kért, csak elvett, büszke volt s arrogáns!
Egy ponton a buzgó szorgalom önös érdekké lett,
elhalványult a szikra, mi szemében fénylett ékesen.
A paradicsomi élmény, még álmaiból rémlett,
évezredek, mit jobb lett volna, ha átalszik békésen!?
Fél pillantás, talán már egy évszázad sincs hátra,
ember, vajon megmenteni vagy pusztulnia kell?
Megcsonkított édesanya, karok nélkül, bújsz majd sírva?
Hamarosan, talán a nagylelkű mindenség morzsol el!?
