Sziasztok!
Igazából tudományos, egzakt ember vagyok, de néha kikívánkozik belőlem egy-egy érzés, amit leginkább versekben tudok kifejteni.
Képzeld, hogy van remény
Ujjam, teríts nekem asztalt,
hogy mázoljam a kenyeret,
hogy repüljek át a folyón,
és írjak, szép üzenetet,
Hangom, adj nekem mesét,
hogy remegjen a valóság,
hogy érezzem a szerelmet,
és eltűnjön a némaság.
Szemem, vetíts fényeket,
hogy lobogjon az éj,
hogy érezzem a többieket,
és képzeld, hogy van remény.
Holdfény udvarán
Alkonyban jár a Nap,
lágyan ébredő pirkadat,
közte lehet eső és szél,
beköszönt a múló éj,
Kinek múzsája,
kinek élete támasza,
van akinek gyertyaláng,
de van aki békében kiabál.
Néha eszünkbe jutnak a szavak,
amik aznap elhangzottak,
néha elfeledünk minden bántalmat,
amik gyötörtek egy nap alatt.
Van akinek nem ér véget a műszak,
alkoholtól gyötört kilátástalan erőszak,
ellepi a házát, leteríti aggodalmát,
belerúg még kettőt, odatartja hátát..
Van akinek csak egy újabb este,
képbe mered a teste,
lerázza ruháját, étekbe fojtja bánatát,
ami elteríti a kanapén, szétfúrja imáját.
Van akinek csak itt kezdődik a múlt,
borzalomra csábít és elindult,
bele az éjszakába, alátenni magát,
gyilkos önérzet, leölt magány.
Van akit nem érdekel,
keresi a végtelen hitet,
letekeri az ablakot,
és csikkel áld minden papot.
De létezhet az, amiben teljes a lét,
ahol az asztalnál kisszék, karfáján ételmaradék,
nyugodt pillanatban elaluszik a férj,
amíg gondos anyuka fejében zenél,
előtte nő is volt és feleség,
lágy hangján vállára hajta fejét,
így kíván nyugodalmas éjt,
így vállnak teljes egésszé,
udvarán óvja őket a Holdfény.
