Berettyóújfaluban születtem. Szüleim meghaltak. 7 gyermekük közül én vagyok a legkisebb. 3 gyermekem és két unokám van. /Első gyermekem Down- szindrómával született./
2019-ben kezdtem el a versírással foglalkozni.
2022-ben megjelent első könyvem a ” Repülnék én is a felhőkön” címmel.
Több Antológiában is szerepelnek verseim.
Egy kedves alkotótársammal : /Takács Lászlóval/ közösen 2023 -ban egy közös Antológiát alkottunk meg, mely csak szerelmes versekről szól!
Nagyon sok örömet okozva ezzel a kedves alkotótársainknak!
Szeretem a versírást, mert megnyugtat.Elterelődik a figyelmem az élet nehézségeiről, amivel nap mint nap szembe kell néznem!
Mindenről szeretek írni, ami az élettel kapcsolatos, legfőképpen magáról az : életről.
“Az élet fogalma lenyűgöz engem”! / saját vers idézet/
Nem győzők hálát adni a sorsnak, hogy a mélységből a magasságba emelt engem a költészet által.
Olyan szabadságot kaptam, amit csak az foghat fel, aki ír!
Hálás vagyok a sorsnak, hogy bármily picinyke is az ember, mégis milyen naggyá tud lenni, ha hisz önmagában és a mindenható erejében!
Ha nem adja fel a harcot, s nem torpan meg az első akadály előtt.
Talán a sport teremtette meg bennem legelőszőr ezt a vágyat, hogy a magam elé kitűzött célt el kell érnem, s nem rogyhatok össze a cél előtt.
Futottam már akkor magamért, az életemért, azért, hogy legyek valaki, aki kell hogy legyek, hisz embernek születtem, olyan valakinek, aki nem élt hiába.
Verseim:
1,
Írta: Szabó Márta
Mint egy falat kenyér
Szemed tűzében mit rejt a láng?
Ah, vágyat izzok érte!
Mit ész fel nem foghat…
Én a te lábaid előtt borulok érte térdre!
Szerelmed tengerén
vad hullámokat csapkodsz,
Amikor az égető láztól
ajkamra édes ízű ajkad csókokat rajzol!
Szerelmed izzó lávaként, mint vulkán tör fel bennem,
Szinte elvérzek, ha érzem e tűzben ég el a mámorban megfürdött, elalélt testem!
Szenvedélynek ködében nem látom a partot,
Egy szigetté váltunk ketten e hatalmas erejű viharos óceánon!
A test s a lélek összeforrt, bilincsben tart az érzelem,
S szabadulni nem akar sem a szív, sem az értelem!
Szerelem ez, melyben úgy ég a vágy,
mint ahogy téli estéken a kályhában izzik a parázs.
Kell ez a szerelem!
Nélküle mit ér a lét?
Úgy kell az, mint egy falat kenyér!
2023.01.30
2,
Írta : Szabó Márta
Eltűnik minden
Féltüdővel,
de még lélegzik a Föld… !
Ki hinné, hogy télre tavaszt fut az ősz?
Hallottad?
Meghalni mennek a fák!
Elpusztul az egész bámulatos élővilág.
Kiszárad a folyó, olvad a jéghegy.
Védett fajokból alig néhányan élnek.
Hol tegnap esett a hó,
ott ma eső esik.
Hol nedves volt a talaj, most a hőség perzseli.
Hol béke volt,
ott ma vér folyik,
az ember önmaga ellen fordítja fegyvereit!
Háborúk, árvizek, katasztrófák, földrengések…
Múlik az élet…
Hidd el!
Igen, múlik ez az élet!
Ide ér a vég!
S a vég elől nincsen menedék!
Eltűnik az élet…
Eltűnik a föld felszínéről – minden!
2023.01.27
3,
Írta: Szabó Márta
Magányos útjaimon
1,/Magányos útjaimon
egyedül járok,
Röpke életemmel
néha harcba szállok!
Föl – föl nézek akkor
a kék, magas égre,
Kék magas égnek
bárányfelhőjére.
2,/Kérdezem a felhőt:
– ” Volt -e boldog évem” ?
Én egyet se találtam,
de remélek míg élek!
Ami még hátra van,
nem egyedül járnám!
Adjon boldogságot
ne éljem azt is árván!
3,/De a hófehér felhő
válaszra se méltat!
Lehajtom hát fejem…
Az út pora is hallgat.
Hallgatom én is
ezt a néma csendet,
Lépkedvén egyre
létem sűrűjében.
4,/Lépkedem egyre,
s viszem a terhet,
Talán a csend… ! Ó, igen a csend… !
Vigaszt hoz fejemre!
Kérdéseimre
választ ad hangja,
Egyetlen jó barát,
ki nem hagy – magamra.
2023.01.21
4,
Szabó Márta
Halott lepel
Halott a ma, halott a tegnap,
Hideg szelek fújnak ablakomba!
Fázom, de nem ölel át a nyár,
Nem érzem vadrózsák illatát!
Nem hallom madarak énekét,
Nincs vigasz, nincs esély!
Fekete köntösbe öltöztet az éj,
Remény! Remény! Te hol élsz?
Elvitt magával a zápor?
Messze űzött a zivatar?
Sárga iszapban fürdeted magad?
Ó, te haszontalan! Ó, te hasztalan!
Mit érek nélküled?
Gyenge szívem keselyük eszik!
Elvérzek s vérembe fulladok…
Hisz’ a bánat – felemészt!
Sírjatok ti is Angyalok!
Hulljon rám égi könnyetek!
Mossátok le rólam… !
Halotti leplemet!
2023.01.14
5,
Szabó Márta
Csendem oltalmára
/Ballada/
Magamra gondolok
és sírhatnékom támad,
Milyen elveszett vagyok én
ebben a világban!
Milyen keserű nékem
ez az élet,
Míg másnak könnyű… !
Én alig… ! Szinte nem is élek!
Eltűnt mosolyom,
oda lett reményem,
Sötét lyukba taszított világom –
kedvére engem!
Örömöm alig,
de a fájdalom jár,
Mint árnyék követ,
s kövekkel megdobál!
Ide fészkel,
itt tombol bennem!
S mint ki jó dolgát végzi,
kacag rajtam egyet.
Nem fárad, nem lankad,
folyton csak zaklat,
Mondanám néki: – ” Menj el!
De létem ebben értelmet nem lel!
Ó, én szép világom!
Hol vagy te mostanában?
Add reám áldásod!
Vagy adj reám álmot!
Oly hosszú álmot,
ne ébredjek belőle,
Tán szívem is, lelkem is
ottan – megpihenve lenne.
Itt már nincs vigasz,
nincs miért élnem!
Oly hideg s rideg… !
Idegen itt minden!
Kezemben semmi,
más egyebem sincsen!
Mint hallgatni fülemmel,
ezt a néma csendet.
S nézni elmerengve,
én szép ifjúságom,
Mikor hittem a csodákban…
De ez ma már tőlem, oly messze s távol!
Közel csak én vagyok,
és szívem dobbanása,
Amit még hallgatok,
csendem oltalmára.
2023.01.03
6,
Szabó Márta
Felsejlett holnap
Midőn felém közeledik a távol,
érzem benne az erejét!
Mennyi csatát nyertem amott,
hol egymagam küzdöttem értem én!
Rég volt… !
De a tegnap még vissza, vissza integet!
Vigyáznom kell reám,
nehogy elengedjem a kezem!
Ne hagyjam magam megcsalni,
mint szelíd folyót, ha jön az ár!
Ne legyek rabszolgája a vágynak,
nekem nem kell ez a vád!
Sírtam eleget… !
S rajtam nevetettek a könnyek!
Fájó szívem nyugalomra várt!
Magányos, árva lelkem, otthonra nem talált.
Bilincsben tartott az idő,
mozdulatlan, béna volt a szám,
Hiába is kiáltottam,
senki nem figyelt énreám!
Gúnnyal köszöntött a reggel,
este kivert a forró láz,
Kihűlt, hideg szobámban néztem,
a sötétség megdermedt falát.
Kergetett a sors, mint űzött vadat,
két gyenge lábam, erőtlenül szaladt.
A félelem csomóba kötött,
a remény tőlem… Elköltözött!
S ím egy nap, felsejlett a holnap,
kitapostam dzsungel ösvényemet!
Harcba szálltam az életemért!
S a távol? Felém immár, mindhiába közeleg!
2022.12.30
7,
Szabó Márta
Vajúdásom
Vajúdok, mint ki szülni vágy
s hallom elfojtott kínjaim!
A szeretet ünnepén szakad meg a szív
a reménység idején!
Nem érti senki, s nem érzi át,
nem a fát ‘ kéne’ szeretni
hanem – Isten fiát!
De én is elvegyülök a disznók között,
s együtt falom velük a moslékot.
Ebbe a korba születtem… !
Vesztemre én is itt vagyok!
Itt… ! Hol csak a penész ‘esz’ s
rám ragadnak a csillogó gyöngyök,
de nincs erőm kitörni a romlottak közül!
Merengve nézem élő halott tusám,
miként szívja ki belőlem levegőmet a világ!
Miként teker erős fonálból szőtt kötelet nyakamra,
s rúgja ki alólam az élet zsámolyát saját magamtól megundorodva!
Mi lett volna, ha nem látok napvilágot,
ha nem ilyen szívvel leszek áldott?
Mi lett volna,
ha bénán és vakon élem át siket némaságom?
A tudás gyilkol, megöli a lelket,
Miért is szerettem embernek lennem… ?
Kevés vagyok…!:
S oly kicsinyke, picinyke porszemecske….!
Nem bánom, ha elfúj a szél ebből a korból,
körből – egészen távolabbra – kintre!
2022.12.23
8,
Szabó Márta
Varázstoll
Szerfelett örülnék,
tán szárnyam is kinőne,
ha úgy isten igazából az ember
csak boldogan élhetne!
Ha mindnyájan együtt,
egy szívvel dobognánk,
ha nem várna ránk halálunk
életünk folyamán.
Ha mind, aki gyermek
kacagva örülne,
mosoly lenne arcán
sosem volna könnye!
Ha szegényeknek asztalán
mindig lenne falat,
s jó meleg házban lakhatna
mind, ki hajléktalan.
Ha a Nap szüntelen
csak ragyogna, ragyogna,
sugarait szétszórtan
sosem lankadna.
Ha nem lenne betegség,
s nem lenne árva,
ha az egész világ, csak
szeretettel volna!
Ha szeretne az ember
mint testvér a testvért,
ha az irigység halna meg
s nem a jó szándék!
Ha lenne a volna,
és a volna lenne,
ha szívekben a szeretet
nemcsak álom lehetne!
Ha varázsolni tudnék
egy színes, varázs tollat,
rajzolnék azzal
egy hatalmas nagy házat!
Abban a házban
csak a jóság élhetne,
nem volna ott senki,
senki, ki… Gyűlölne!
Ne gyűlöljünk senkit,
bármily legyen is az ember,
hisz’ szeretet nélkül
ez a világ sem lenne!
Kell a szeretet
jobban, mint a pénz,
ér annyit egy jó szó,
mint egy falat kenyér!
Egyenlőek vagyunk,
de nem egyformák,
mégis aki él,
csak szeretetre vágy!
Törjük le büszkeségünk,
dobjuk el a rosszat,
új napot a reggel
bárkinek hozhat!
Hozzuk el a békét
szeretetet adjunk,
otthonnak, hazának,
gyermeknek, családnak,
az egész nagy világnak!
2022.12.12
9,
Szabó Márta
És elmúlik…
És elmúlik az ember,
összesorvad benne az emlékezet,
Elszakadnak az ínkötelékek,
nincs többé képzelet.
Összezsugorodik a test,
a kéz a semmibe lóg,
Néznek a szemek a távolba
oda, hol senki nem szól.
Erőtlenül dobban a szív
fáj már a lüktetés,
Vigaszt csak az elmúlás hozhat,
mert az élet felemészt!
És elmúlik az ember,
élt s nevetett vidáman,
De az út végére érve
elfáradnak a lábak.
Csonka tegnapokból hull elő
egy – két izgága kép,
Majd elillan a ma a holnap,
sietve ér el hozzánk a vég.
S betakarja csonttestünket
a hideg sárga föld,
Beszippantja véredényeinket
a mélyben létező erő.
Senki nem látja lenti világunk
csak a dobozba zárt csend dalol,
Fájó perceket zeng rólunk éneke
és imádkoznak értünk a csillagok.
2022.12.10
10,
Kit ma itt láttok
Mit adott a sors,
talán amit elvett?
Nem voltak nekem
vidám gyermekévek!
Volt nekem földből
szőnyeg szobámba,
Egy tál meleg étel
a hideg konyhába.
Volt egy kutyám is,
az udvaron ugatott,
Odaadtam neki
az utolsó falatom.
A házunk tetején
gólya rakott fészket,
Nem olvastam én
szép tündérmeséket.
Szüleim meghaltak,
árván maradtam,
A Föld is megrengett
akkor alattam.
Ide – oda sodort
az élet tengere,
Mire parthoz értem,
érdes lett – tenyerem.
Hajszoltam magam
mint vadat, ahogy űznek,
Hogy életem morzsáit
a sárból kiszedjem,
Lemondtam mindenről
csakhogy életben maradjak,
Nem néztem vissza,
nehogy – feladjam.
S nem adtam fel soha
életemért a harcot,
Hiába az élet engem,
annyiszor pofon vágott.
Mentem csak előre,
árral úsztam szembe,
Így lettem az ma,
akivé lehettem.
2021.07.20
Én írtam: Szabó Márta
10,
Egyiket se bánom
Fejem felett elmúlnak az évek.
Megértettem miért kell élnem.
Megtanított a sors,
megtanított élni,
Hogyan kell rossz után,
hogyan kell remélni.
Csendes dobogása szívemnek halkan szólít…
Fénytelen utakon jártam eddig,
de mostmár ennyi!
Ami még előttem van – legyen,
ha hibáztam – elismerem.
Öreg vén diófa ága, letörik néha,
ágai elégnek a tűzpiros lángba.
Hamu lesz majd, szürke por belőle,
mit elfújhat a szél – kedvére.
Az én kedvem is olya, mint a szélnek,
elmegyek én oda ahova éppen visznek.
Vigyenek angyalok, égi madarak,
de a pokol kapuja ne nyíljon meg soha!
S mielőtt mennék, tanuljam meg azt is,
kiket szerettünk, hogyan kell itt hagyni!?
Fáj a búcsú, nehezek a könnyek, de
az én könnyeimet senki meg ne vesse!
S ha éltem, hát szerettem.
Ha meghaltam… eltemetnek!
Életem s halálom…
Én egyiket se bánom.
2021.09.22
Én írtam:Szabó Márta
11,
Az Ősznek
Selymes levelek bársonyvilága,
hullani készülnek a sárba.
Mit a nyár ringatott s melengetett keblén,
mára csak emlék lesz… elfújja a szél.
De ne bánd reggelem elveszett fényed!
Ne bánd nappalom, hogy szürke az ég!
Hagy sírjon az est is fájó elmúlással,
A holnap szebb lesz… !
Jön még őszre tél.
Hópelyhek milliói szállnak le a földre,
beragyogván a csendes éjszakát,.
S csillagok gyúlnak majd karácsony éjjel,
Szívekben fellobban a – szeretet láng.
S te Ősz, lehetsz még vendégünk!
Jövőre újra találkozunk itt.
Itt, hol tavasz után te vagy az a másik,
kiben gyönyörködik a lélek és a szív.
2022.09.16
Én írtam: Szabó Márta
