Nyolc perc, ennyi kell, hogy a napból a fény a földre érjen, majd még egy kicsi, hogy a fénykép tárgyáról visszaverődve a képalkotó eszközön keresztül fényképpé váljon. A Fotó valamilyen módon mindig a fotós belső, látens világának lenyomata. A Fényképek a környező világból, az alkotó által öntörvényűen bekeretezett momentumok.
A fényképezés misztériuma. A fotó a jelen emléke, az örök Deja vu azóta, hogy Joseph Nicephore Niepce és Louis Daguerre feltalálta a fénnyel írást. Szinte sehol nem lehet ennyire tisztán tetten érni a jelen pillanat múlttá válását, mint egy fotón, ami ellopja a tünékenységet és a romló eróziót az örökké múló idő elől. Az expozíció olyan, mint a halál pillanata, ahonnan kezdve minden mulandó már csak emlék.
Képeim nem egy sorozat részei, nem regény, inkább novella. Önálló történetek, amelyeket a fotós személye és látásmódja köt össze.
Sándor László 1968 április 19. Gyula,
Korábban foglalkoztam grafikával, és zenével voltam kirakatrendező, jelenleg kiadványszerkesztő tervezőgrafikusként dolgozom.
https://www.instagram.com/lunalaci/
