1. Stáció
Ha mennem kell elindulok
Felkelek, némán, szótlanul.
Égre nézek, és mondom
csendesen:
Szólj hozzám kedvesen,
Uram itt vagyok!
Utolsó könnyem el hullatom,
Inni adok a földnek, látom szomjazik
Égre nézek, és mondom
csendesen:
Szólj hozzám kedvesen,
Uram itt vagyok!
Remegve még fogom kezed
imádkozom, talán tehetem
Égre nézek, és mondom
csendesen:
Szólj hozzám kedvesen,
Uram itt vagyok!
Végül reád nézek,
végig simítom fáradt kezem
arcodon, rád nézek, mosolygok!
Égre nézek, és mondom
csendesen:
Szólj hozzám kedvesen,
Uram itt vagyok!
2. stáció
Fáradt szolgád, feléd nyújtja gyönge kezét
Istenem kérlek várj, ne menj tovább.
Itt vagyok bűnösen, megtörve
De tiszta szívvel Uram.
Mit vársz tőlem, mit tegyek?
Tanúságot, vagy prédikáljak
Hogy te vagy: te a mindenség alkotója?
Kiből lettem én, oldal bordából formázott
Számba lehelte az életet, fülembe a szót
Szívembe érzelmet, mi most gyötör
Dárdád szúrod belém, azt mit fiadba döftek,
Testem ne a kárhozat porában nyugodjon.
Tetteim miatt van szenvedés, mi sokszor fáj
De talán értelmét meglelem…
Kapaszkodom Uram, ajkam kiállt
Hosszú kabátodba, miben sorsom viszed.
Feledni próbálom szenvedésem
utat mire lépnem, bűn volt
Csak vonszolom aléltan, elgyötörve
szétfoszlott álmom az életen:
Ki választ talán talál…
Szükség van-e arra hogy létezem?
3. stáció
Beleim, hajókötelek
lógnak belőlem
Húzom őket, mint életem
mit lehet elvesztettem
Gyönge lábaim, mint
elszáradt faág, nem bírja,
hogy menni kell.
4. stáció
Itt vagyok, jó anyám.
Nem úgy ölellek mint egykor
mikor még ártatlan voltam
hófehér, mint a halotti lepel.
Nem érzem meleged hiába
szorítalak csak reszketek.
5. stáció
Ne hagyj elesni önmagam
ne legyek otthontalan
ne legyek ki gyönge
elesik ha meglökik.
6. stáció
Itt vagyok újra, mint halott
Arcom temetem bűneimbe..
Talán ehez van jogom.
Nincs már ahoz, hogy
más könnyét töröljem,
kezeimmel mi koszos.
7. stáció
Uram, várj meg! Ne menj!
Nem érlek utol.
Nem érzem illatod
Nem látom kezed
Hol vagy Uram, kérlek
Szólj nekem!
8. stáció
I
Siratnak.
Azt ki voltam egykor.
Ki kezét nyújtotta feléd.
Emlékszem milyen volt a gyerekkor.
Szép, díszes.
Dicsérték nevemet
Most meg?
Siratják életem.
9. stáció
Megfáradtam Uram.
Elvesztem, lehet végeztem?
Nincs már dolgom tovább
Hiába kérdeztem
merre menjek tovább…
10. stáció
Levetkőztették, azt ki vagyok
lenyúzták bőrömet,
lelkem meggyötörve,
kérlelve reszketett
nem tudta miért nyúzták,
alázták meg?
11. stáció
Célba értem volna?
Megfáradt tagjaim remélik
itt a vég, nem kell menni tovább.
Kibírom, ha belém döfik
az élet vigyorát, megcsapnak
vétkeimnek fa ágával
s kiáltják felém: BŰNÖS.
12. stáció
Vége van.
Ennyi volt szenvedésem.
Meghaltam, s talán
így van helyén.
Most már gyalázhatnak
testem már nem él.
13. stáció
Testem elernyedt.
Mint rohadt gyümölcs lóg,
az élet akasztófáján.
Leveszik, anyám karjába helyeznek.
Folyik könnye, testemen csurog
én csak üveges szemmel bámulok reá:
Édesanyám vége, már otthon vagyok.
14. stáció
„Íme, hát megleltem hazámat”
most már pihenhetek, szenvedésem
véget ért. Nem kell kérnem már, hogy
valaki fogja meg kezem, s ne kelljen
egyedül harcolnom az élet,
rideg, fájdalmas vigyorával.
Epilógus
Végül reád nézek,
végig simítom fáradt kezem
arcodon, rád nézek, mosolygok!
Égre nézek, és mondom
csendesen:
Szólj hozzám kedvesen,
Uram itt vagyok!
