Számomra a festészet az emlékezés egyik legszebb formája.
A házak, ablakok, régi bútorok és kopott falak mind történeteket mesélnek – a családról, a múltról, a csendről, arról, ami megmarad, mikor már minden más elmúlt.
Autodidakta festőként a saját útjaimon tanultam meg, hogyan beszélnek a színek, és hogyan válik egy fényfolt vagy repedés emlékké a papíron.
Nem a látványt keresem, hanem a hangulatot, azt a belső rezdülést, amit egy illat, egy árnyék, vagy egy gyerekkori nyári délután idéz fel.
A színek nálam nem díszítenek: lélegeznek, mesélnek, és időt adnak a nézőnek, hogy megálljon.
Minden festményem egy pillanat a lélek térképén – egyszerre ismerős és távoli.
Ahogy festek, úgy bontakoznak ki a történetek is, mert a színek mögött mindig ott a szó: az emlék, az érzés, az élet apró csendjei.
Nem díjakért festek, hanem hogy a múlt és a jelen között egyetlen ecsetvonásnyi fényt hagyjak.
