A zsúfolt főváros zajában nyilallnak fejembe furcsábbnál furcsább ötletek, melyek aztán novellák, vagy regények formájában válnak teljessé.
Egyforma panelházak között nőttem fel, de nem akarok elveszni a tömegben, érzem, hogy több van bennem.
Bemutatkozás? Én vagyok:
A magányember
Magány
Tán ez nem az a vers mely mindenkinek számít,
S nem az mely mindenkit el kábít
Nekem azonban mégis ez a fontos
Amikor a magány utánam kapdos
Itt ülök egymagam, üres kis szobámban,
Lelkemben pedig kisebb nagyobb ûr van.
Keresem kutatom aki kitölthetné,
Vagy legalábbis eltüntethetné.
Magányos vagyok jól forog a logika,
Délutáni sétáimon sokszor nézek magamba.
Hol van most? S meg mikor találom?
A lányt ki elűzi magányom.
Ballagok tovább, a lakótelep szívében,
S keresem azt kinek ott lehetnék szívében.
Ballagok tovább szomorúan búsan,
De csak magányt lelek eme nagyvárosban.
2012.03.21. 22:36
Lakótelep
1. rész
I.
A sétány kihalt volt. Az író a gyalogátkelőhelynél időzött, arcát pirosra festette a bicikliseket irányító lámpa tilos jelzése. De hiába világított, nem járt már erre biciklis, gyalogos is csak akkor, ha
egy vérvörös trolibusz érkezett és egyszerre lepakolt öt-hat embert. A közért előtti padokon fiatalok viháncoltak, egyik alkalommal még üvegek koccanása is hallatszott.
De emberünk csak a tízemeletes házakat figyelte, egyformák. Attól félt, összekeveri őket, pedig már sokadszorra járt itt, mégis megtévesztették a dobozra hasonlító házak. Jól emlékezett, mikor
először jött ide, hazahozta… Erikát.
Nem rágódott tovább a múlton, inkább elindult haza, hiszen már itt lakik az egyik tízemeletesben, mely elvész a sok másik doboz között.
Néhány ablakban még látszott fény, a távoli sugárúton egy őrült motoros száguldott a zajos kétkerekűvel, a földbe szúrt lámpaoszlopok bágyadt fényében. Sárgának tűnt a tábla, mely az utca
nevét hirdette a 29-es lépcsőháznál, hősünk azonban továbbment, az ő lakása a 31-es lépcsőházban
van, a hatodik emeleten. A sárrács nagyot csattant, ahogy rálépett, a kapukódnak engedelmeskedő ajtó berregve jelezte: szabad az út.
Belépett a fénytelen lépcsőházba, karnyújtásnyira volt a kapcsoló, csak egy gombnyomás, és a negyedikig három percig adtak fényt a lámpák.
A lift a földszinten, nyikorogva nyílik, a fülke kissé megroggyan az utas alatt. Csak egy érintés, az ajtó máris csukódik, a kabin meglódul. Reklámok a falon, „Hüvelyes Vilmos bármit vállal az egész
lakótelepen” és… egy tükör. Fáradt, borostás arc, a szeme kissé piros. Mégis ki ez az ember?
A kabin aprót zökkent, megállt. A folyosón megint sötétség fogadta, kezében már zörgött a kulcs.
Gombnyomás, fény, zörgés. Rács nyit, zár, következő állomás a lakás fa ajtaja volt. Itt már gondban volt, melyik kulcs nyitja? Addig próbálkozott, míg a folyosó három perces automatája lejárt és újra sötét lett, de már nem érdekelte, mert csak egy maradt hátra.
A faajtó kitárult, lágy szellő ütközött arcával.
Leült a konyhában, kissé fáradt volt, mégis pár perc üldögélés után már a számítógép monitorja előtt ült, és várta, hogy megnyithassa legújabb könyvének utolsó novelláját.
Az utolsó fejezet következett, a legizgalmasabb, a gyilkos leleplezése, ha ez megvan, akkor egy újabb könyv készült el, amit heteken belül a könyvesboltokban fog viszontlátni.
Ott ült és… nem jutott eszébe semmi. A bizonyíték. Mi legyen a bizonyíték, amivel a bűnöst vallomásra lehet bírni, és sikerülhet örökre rács mögé küldeni?
A fenébe is a krimikkel, a bűnügyekkel, a gyilkosokkal, a magányos nyomozóval. Valami újat kellene alkotni. Valami romantikus komédiát.
A lány. Eszébe jutott az a mézszín hajú lány, akivel a délelőtt folyamán együtt utazott a trolin. Rámosolygott, a lány viszonozta… aztán zavartan az elsuhanó táj felé fordult. Itt szállt le ő is, és
eltűnt a 36/A számú lépcsőházban.
Most kisétált a konyhába és szomorú arccal bámulta az utat, aztán tekintete a túloldalon lévő merőleges házra tévedt. Az egyik ötödik emeleti ablakban még világos volt a konyha, tisztán lehetett
látni a szekrényeket, a hűtőt és… a lányt. Kisebb örömmel töltötte el hősünket, hogy még viszontláthatja, de nem csodálhatta sokáig, mert a szépség már le is kapcsolta a villanyt.
Szomorúan, magányosan leült a tv elé a karosszékbe, pár percre rá el is aludt.
Egy ősember reggele
Két férfi ült a tisztáson, várakozó tekintettel néztek a velük szemben ülő öregemberre. Minden nap eljöttek a sámánhoz, hoztak neki gyümölcsöket, bogyókat, vizet és a legfontosabbat, azt
a veszélyesnek tűnő gombafajtát, mely csak a meredek hegyoldalban nőtt, ott, hol ez a két Homo erectus élt a barlangjában. A sámán cserébe mindennap rémisztő, vagy épp mulatságos mesével látta el a szomszédokat, akik jókat nevettek a vén bolond meséin.
Most a sámán szemei kipattantak, fennakadtak, ez megszokott volt, most jött a látomás.
– Barlangokat látok! Ti fogjátok építeni, egyiket a másikra, fel magasra, ott fogtok lakni.
A két vendég nevetgélni kezdett.
– Vicces. Van barlangom, nem kell építeni. Nem is tudom, hogyan csinálnám.
– Sokat kell még aludni, mire ez eljön – folytatta a sámán. – Nem itt, a völgyben láttam ezeket a barlangokat. Máshol fog élni az ember, sokan egymás mellett.
Újra csak nevettek. Most a másik szólt hozzá.
– Miért hagynánk itt a völgyet? Megvéd minket – körbemutatott.
Meredek hegyoldalakkal övezett völgy volt ez, egyetlen kijárata a folyó, mely egy szűk szurokban távozott, ember még nem tért onnan vissza, átjutni szinte lehetetlen volt. Itt éltek a sziklafalban talált számtalan barlangban, vizük volt, hisz a kis folyó vízesésként érkezett, a völgy túlvégén. A meredek hegyoldal miatt a veszélyes vadállatok is távol maradtak, a szurdok volt az
egyetlen, melyen át betévedt néhány állat az idők során, azt sikeresen fel is dolgozta a törzs.
– Rengeteg éjszakát kell még átaludni, de higgyetek nekem, ez lesz! Akkor majd nem itt élnek az utódaitok. Csak azért térnek vissza ide, hogy élvezzék a fákat, a folyót és ezt a szép völgyet.
– Milyen völgyet? – értetlenkedett az egyik Homo erectus. Nem az első eset volt, hogy a sámán érthetetlen szavakat kevert a mondandójába. Talán ezeket is a látomásaiban látta, hallotta.
– Menjünk – szólt a másik. – Elég volt, sámán. Megyünk, megnézzük az öregember kiűzését.
A sámán tudta jól, hova mennek. A törzs legöregebb, már haszontalan tagját kiűzik a völgyből. Kényszerítik, hogy induljon el a folyó mentén, a szurdokon át. Tudja jól mindenki, hogy
átjutni is szinte lehetetlen, ha sikerül is neki, megtámadják a vadállatok, vagy visszamenekül, de hiába. Visszafele sem könnyebb az út, egy öregnek esélye sincs. A szurdok a biztos halált jelenti.
A két Homo erectus el is indult, ám ekkor a sámán hörögni kezdett. Ilyen még nem volt, a két vendég visszafordult, csodálkozva néztek, hol egymásra, hol a rángatózó sámánra.
– Egy másik törzsből származót látok. Sok-sok éjszaka után jön el. Megmutatja és a testetekbe vési, mi a helyes. Többé nem űzhetitek majd el az öregeket. Minden megváltozik, ha eljön.
– Újabb bolondságok sámán. Jöhet bárki, ha ellene megy a törzs szabályainak, őt is kiűzzük. Mehet a szurdokba. Onnan még nem tért vissza senki.
– Ő vissza fog térni onnan is. A szívetekbe írja az igazságot, amit már most is éreztek.
– Egy szót se értünk sámán – mondta kissé nyugtalanul az egyik. Ez már inkább ijesztő volt, nem mulatságos. Megragadta szomszédja karját, távolodáskor még vissza-visszanézett a sámánra, aki
mosolyogva nézte a két férfi távolodását.
Ahogyan a fák között álltak a folyóparton, nézték az öregember bánatos tekintetét, a sámán szavai jártak a fejükben. Az egyik továbbra is nyugtalan volt, nézte a fákat, a zúgó folyó tiszta vizét. És
az öreget, aki most nekivág a lehetetlennek. Mi van, ha a sámán szavai nem nevetségesek? Valóra válhat mindaz, amit mondott? Vagy csak hasznos akar lenni, hogy elkerülje a saját kiűzését?
Csendben nézték, ahogy az öreg óvatosan lépked az egyre meredekebb parton, majd eltűnik a szurdok kanyarulatában.
Reggel
Álmosan várom, hogy a jelzőlámpa átengedjen, résnyire nyitott szemembe belesüt a reggeli nap, úgy érzem, örökké az útnak ezen az oldalán ragadok. A reggelem megszokott részévé vált ez a kereszteződés, autókkal, csengető villamosokkal, és a magas belvárosi bérházakkal, melyeknek minden nap más ablakát fürkészem, azon elmélkedve, mennyi különböző élet rejtőzik mögöttük.
Különböző történetek, emberek, családok.
Aztán zöld, ma csak pár ember tart velem, a másik oldalról is kevesebben érkeznek, a villamossíneken átlépkedve eszembe jut valaki, egy lány. A lány, kit minden reggel látok. Aki minden reggel ismerősként tekint vissza, az egyetlen, aki nem csak bambul. Mindig visz egy kis jókedvet a reggelembe, a napomba. Ám hiába, sehol sem látom, ez a reggel már csak ilyen. Szomorú és üres,
ahogy a fejem is. Talán majd holnap.
Kipihenten ébredek másnap, a fejem tele gondolatokkal, a jól ismert helyszínre, a megszokott időpontban végre nem hunyorogva érkezek.
Ilyenkor, ha csak pár percre is, néhány ember sorsa összefonódik, köztük vagyok, most is, mikor a zöldre várunk. Mindannyian a pirosat nézik, meredten, csak én fürkészem az arcokat, de
kifejezéstelenek, egyformák mind, a ruhájuk is szürke.
Aztán vált a lámpa, egyszerre, mint valami csorda, megindulunk, de pár lépés után kezdek lemaradni. Lassú vagyok, vagy ők sietnek? Válaszra nincs idő, mert figyelnem kell a másik oldalról
érkező embertömeget hátha ma reggel ott lesz A lány.
Könnyen észreveszem, a szürkeségből kitűnik citromsárga ruhája, vajon rám néz ma?
Eszembe jut a tegnap, talán elkerültük egymást, vagy nem is jött, most viszont közeleg, szőkésbarna haja eltakarja egyik szemét. Aggódva fürkészi a felé tartó tömegben a réseket, ahol átjuthat. Mintha egy filmben lennék, lassítva megy el mellettem, a szemembe néz, mint szinte minden reggel, most is felismer, érzem, látom a tekintetében. Végre egy pillanatig nem érzem magam egyedül ebben a folyton zajos, nyüzsgő városban, ő sem siet, ennek ellenére hiába keresem, miután átérek, nem látom sehol. Aztán a szokatlanul hosszú zöld után megindulnak az villamosok és az autók, zajt és kellemetlen füstöt hagyva maguk után.
A reggelhez képest meglepően magasról és melegen tűző nap elé sötét, szürke felhő úszik, én pedig szomorkásan ballagok a buszmegállóba, ahol unott arcú emberek várnak, persze nem rám, de
amint közéjük állok, én is olyan szürke leszek.
Bárcsak egyszer valahogyan megszólíthatnám azt a lányt. Valahogyan megkérdezhetném a nevét, megtudhatnám, hova megy minden reggel, megismerhetném, és kiderülne, vajon ő is kíváncsi-e,
én ki vagyok. Úgy érzem, soha nem fog ilyen történni, talán ő is szürkének lát a tömegből, egy unott arcnak.
Ekkor befut egy busz, megüt a motorjából áradó hőség, bánatos tekintetemet a földre szegezem, ám mielőtt még felszállnék, elém torpan valaki, magas sarkú szandáljából ítélve egy nő,
reflexből előre engedem. Csak a buszon veszem észre, hogy A lány, ott áll előttem és apró mosollyal nézi meglepett tekintetemet.
Zavarában csak annyit mond:
– Otthon hagytam a telefonom. Maga járt már így?
– Nem, még soha – válaszolom. Mint régi ismerős, folytatja a beszélgetést.
– Eddig még én se. Mennyit megy?
– Három megállót.
– Én is annyit. Ott lakom. Hopp! – szája elé kapja a kezét. – Lehet, ezt nem kellett volna elmondanom? Bár látásból ismerem önt – mosolyog, fogai hófehérek.
Én is mosolygok, zavaromban az ablak előtt elsuhanó, homályos tájat nézem, majd visszatér tekintetem a reggelekről jól ismert szempárhoz.
Ezalatt a pár megálló alatt végre megtudhattam a nevét, és kiderült milyen barátságos.
Mindenesetre szokatlan volt a tény, miszerint sem őt, sem mást nem zavart, hogy ezen a reggelen véletlenül pizsamában jöttem el otthonról…
Ez is tetszeni fog: