1946-ban születtem Tokodon. 1981 óta Tatabányán élek. Verseket csak 2011 óta írok. Az első kötetem 2020-ban jelent meg „Zúgjatok harangok” címmel, ami a Trianoni békediktátumról írt versemről kapta a címét. A második kötetem 2022-ben „Csapongó gondolatok” címmel jelent meg. Azért kapta ez a kötet a címét, mert a gondolataim összevissza járnak. Hol a múltról elmélkedem, hol a jövőben kalandozom. Hol a boldogság, hol viszont a szomorúság ül a lelkemben. Szeretem a természetet, ugyanúgy a hazámat is, ez kitűnik a verseimből. Megpróbálom a szerelmet, az évszakokat, az ünnepeket, szeretteimet versformában megörökíteni.
Az írás örömet okoz, legyen az bármiről szóló, zene a lelkemnek. Hálát adok a sorsnak, hogy azt tehetem, amit szeretek.
„Jól érzem most magam a bőrömben,
nem akarok eztán más lenni,
az idő így is-úgy is elröppen,
nem tudok ellene mit tenni!”
Zúgjatok harangok!
Zúgjatok harangok,
küldjétek a széllel.
Sakálok tépték szét,
Hazánkat az éjjel.
Trianon kastélyban,
gyászruhánkat varrták,
Kéjes vigyorral, az
Antant béli szolgák.
Igaztalan terhet,
kell nékünk cipelni.
Mások bűneiért,
gyászruhát viselni.
Elrabolták tőlünk
Felvidéket, Bácskát.
Másé lett így Erdély,
Drávaköz és Bánság.
Vajdaságot aztán,
a Szerb király kérte.
És övé lett még, a
Vendvidék nagy része.
Kárpátalját vitték,
nem hagyták meg nékünk.
Ordítva kiáltják,
Szepesből is tépjünk.
Elrabolták hazánk,
szépséges hegyeit.
Kárpátoknak bércét,
s legtermőbb mezeit.
Kikötőnk Fiume,
így lett akkor másé.
Őrvidék sem miénk,
hanem az Osztráké.
Száz éve történt meg,
e gyászos esemény.
Gyászlobogó lengjen,
minden ház elején.
Van egy város, Sopron,
nem kívánt elmenni.
Szavazással döntött,
Magyar akart lenni.
Térdre boruljatok,
s mondjatok egy imát.
Máriát kérjétek,
és az ő Szent Fiát.
Ne hagyják most cserben,
sehol sem a Magyart.
Kit ez a fájdalom,
gyászruhába takart.
Harangok zengjetek,
abba ne hagyjátok.
Sír ma minden Magyar!
NEMZETEK! HALLJÁTOK?
Te is megöregszel egyszer
Értelmetlen, hidd el nékem,
fiatalon mindig csak futsz!
De egyszer majd felismered,
s magadnak is beismered,
idősen így többre nem jutsz!
Mert nem minden az akarat,
nem tart mindig a fittség sem.
Tested aszott lesz egy kicsit,
orvosnál több lesz a vizit,
és nem nyüzsögsz már annyit sem!
Nem fogsz azzal sem törődni,
hogy a ruhád nem divatos!
Csak valaki fogja kezed,
és szeretve menjen veled,
olyan, ki beléd nem tapos.
Együtt aludni s ébredni,
sétálgatni kéz a kézben!
Kell-e annál még szebb dolog,
amíg a szíved csak dobog,
érte élni békességben.
Szeretve menjetek együtt,
míg véget nem ér utatok,
Legfontosabb az életben,
együtt legyetek lélekben
s hogy szeretetet adjatok.
Rájöttök majd, hogy ezeknél
nem lehet jobb a világon.
Élvezzétek az életet,
álmodjatok át éjeket,
amíg lehet, azt kívánom!
Társas magány
Az, akit sújt a magány,
pedig kapcsolatban él,
benne maradva ő,
a jövőtől mit remél?
Kilépni mért nem tudna,
vagy talán nem is akar?
Azt hiszi, még tűrni kell,
bár az élete fanyar.
Úgy gondolja azt netán,
hogy egyedül még rosszabb?
Társa majd változni fog,
az idő kicsit hosszabb.
Megbeszélni mit érez,
társával sosem tudja.
Másra tereli a szót,
s idejéből nem futja.
Nem érdekli, mit csinálsz,
vagy az, hogy mi van veled.
Mellette, s nem egymással,
éled te az életed.
Rajtad múlik, mit csinálsz,
meddig hazudsz magadnak,
börtönödnek falai,
egyszer talán hasadnak.
Merengek a múlton
Elrepülnék most messzire,
ahol senki meg nem talál.
Elmerengnék a múltamon,
leszállnék egy kis pataknál.
Nézném, ahogy fodrozódnak,
hullámok az őszi szélben.
Közben azon elmélkednék,
mit a múltban szépnek véltem.
Mert az életemben volt szép,
de olyan is, hogy elbuktam.
Volt bíz’, hogy minden sikerült
és olyan is, hogy megbuktam.
Mert az élet már csak olyan,
hogy egyszer fent, és egyszer lent.
Hol túlon-túl is zsivajos,
aztán hatalmas csend lesz bent.
Hol a pokol mélységében,
hol Isteni magasságban.
Hol szeretetnek engedve,
hol meg konok makacsságban.
Hol vidáman és szeretve,
derűs, boldogságban úszunk.
Aztán mindenféle nyűgöt,
búsan, magunk után húzunk.
Volt, ki érdekből szeretett,
olyan is, ki tiszta szívből.
Van, ki megmaradt barátnak,
s olyan, ki eltűnt a színről.
Annak, aki jó volt hozzám,
üzenetet küldnék onnan.
Ha mégiscsak megtalálna,
boldog lennék azon nyomban.
