Lájer Ramóna vagyok, 30éves, 3 gyermek édesanyja, és mellettük, versírással foglalkozom a szabad időben. Vaszaron élünk.
Fájó érzelem
Eljött az este Csöndes a táj,
Nem tudok aludni, mert valami fáj 😧,
Valami fáj és valami èget,
Várom a csendet, mesélje a szépet.
Fáj a bánat, fáj az érzelem,
Fáj minden, miért is létezem,?
Gyötör a bánat a fájdalom èget
Meséljen csend, mondja a szépet.
Ne kérdezd miért sodor az élet,
Hagyj magamra, ha gyötör az érzet,
Ne kérdezz semmit, hallgasd a csendet,
Meséli a táj, az oly csendes estet.
Csendes az este, hol üres percek,
Nagy fájdalmak, mely könnyekbe telnek.
A csillag ragyog, hol csendes helyek,
Kell a nyugalom, hogy magam legyek.
Ne kérdezd miért, csak hagyj magamra,
Ne kérdezz, hagyd, könny hulljon patakba.
Ne kérdezz, csak ülj mellém csendben,
Hallgasd a csendet beszél még szebben.
Mikor szemem könnyeket hullajt,
A bánat gyötör, annyira fullaszt,
Ne menj el tőlem, ne kérdezd miért kell,
Csak ölelj magadhoz, a magányban vérzem.
Csöndes a táj és borús este,
Egy ölelés fest, mindent szebbre,
Ne engedj menni, fogd meg a kezem,
Ne engedj mikor könnyes a szemem.
Mikor látod hogy könny folyik arcomon,
Csak hagyj egyedül, had járjak utamon,
Ne menj messze, csak hallgasd a csendet
Figyelj te is, oly szépen meséli a szebbet.
Ne kérdez miért, csak ölelj magadhoz,
Ne legyek fáradt, a boldog szavakhoz
Ne kérdezz, miért akarom feladni,
Ne engedj menni, a magányba szaladni.
Ne engedd, hogy rossz útra térjek,
Csak segíts szárnyalni, arra kérlek.
Ne engedj menni, ha szívem vérzik
Hallgasd a csendet, szépet mesélik.
Csöndes az este hol ragyogó csillag,
Fáradt a szív, minden szét fagy,
Ne engedj menni, ha szemem könnyes,
Csak mesél a táj, hol minden csendes.
