Az alkotás számomra nem tudatos döntésként indult, hanem belső késztetésként. Sokáig nem gondoltam magam kreatív embernek. Rajzolni sosem tudtam, így fel sem merült, hogy művészi módon fejezzem ki magam. Később jöttem rá, hogy ami síkban nem megy, térben annál inkább.
Gyerekkorom óta különösen vonzanak a szobrok. Mindig úgy néztem rájuk, mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatnának, mintha élet rejtőzne bennük. Gyakran figyeltem az arcukat, elképzeltem, milyen lenne, ha egyszer csak rám néznének. Ez az élmény sokáig ösztönös maradt, nem kapcsolódott tudatos alkotáshoz, mégis végigkísért.
A polymer agyaggal való munka eleinte kísérlet volt. Kíváncsiságból kezdtem el formázni, minden elvárás nélkül. Az első apró figurák sikerélményt adtak, majd fokozatosan egyre összetettebb formák felé indultam el. Bögréken és dísztárgyakon keresztül jutottam el az emberi alakig, majd a női portrékig.
Egy ponton világossá vált számomra, hogy leginkább az arcok érdekelnek. Az emberi tekintet, a finom arcvonások, az a pillanat, amikor egy forma már majdnem élőnek hat. Elkezdtem tudatosan ezzel foglalkozni, és ebből született meg a „Múzsák” sorozat.
A Múzsák nem konkrét személyeket ábrázolnak, hanem belső állapotokat, hangulatokat, érzéseket. A realista portré és a fantázia világa között helyezkednek el. Munkáimban arra törekszem, hogy az arcok ne maradjanak zártak és mozdulatlanok, hanem kapcsolatba lépjenek a nézővel.
A színekkel és a finom részletekkel azt keresem, hogyan lehet a szobrot élettel megtölteni. Ezért helyezem őket gyakran virágok közé, amelyek számomra az élő, változó világot jelképezik. Tudatosan használok színeket ott, ahol a hagyományos szobrászat sokszor egyszínű marad, mert számomra az élethez hozzátartozik a törékenység, a melegség és a sokféleség.
Alkotás közben gyakran azt érzem, mintha egy pillanatra megállna az idő. A célom az, hogy ezekben a művekben ez az időtlen, csendes jelenlét megmaradjon, és a néző számára is átélhetővé váljon.
