Szeretettel üdvözlök mindenkit!
Király Sándor, (autodidakta) költő vagyok. 15 évesen írtam meg életem első versét, melyet egy tiniszerelem ihletett. Ennek köszönhetően megismertem az alkotás örömét, később felfedeztem gyógyító erejét és azt a különös varázsát, amit, úgy gondolom, az égvilágon semmi más nem nyújthat embernek, legyen az író vagy olvasó. 2017-ben publikálták első alkalommal versemet a Fedél Nélkül c. lapban, mikor 3. helyezést értem el vele művészeti pályázaton. Akkor döntöttem úgy, hogy ha törik, ha szakad, egyszer kiadatok egy kisebb gyűjteményt verseimből. Alig néhány nap elteltével társult mellé egy szívbéli gondolat, miszerint ezt akár egy jó ügy mellé is oda lehetne állítani. A legtermészetesebb volt számomra, hogy ez a jó ügy nem lehet más, mint a Fedél Nélkül terjesztőinek támogatása. Több mint 2 éve dolgozunk ezen a Pálferi karitász önkénteseivel, a Fedél Nélkül szerkesztőség munkatársaival és 15 önkéntes művésztársammal, akik szebbnél szebb alkotásokkal illusztrálták a szóban forgó válogatást. Már csupán a szerkesztés utolsó szakaszai vannak hátra, és mehet a nyomdába az anyag. Nem vagyok művelt, tanult ember. Tulajdonképpen a 8. általánost befejezve rögtön a munkába vetettem magam, és azóta hajtom a mókuskereket. De rengeteg emberrel volt dolgom eddigi életem során, és valamennyiüktől tanulhattam. Nincs menő vállalkozásom, de nem lennék képes elmenni úgy a koldus mellett, hogy ha van nálam apró, ne könnyítsek a terhén. Mert adni mindig van miből, vagy inkább kiből. Ez az én gazdagságom jelképe, és amíg jellemez, elégedett leszek az életemmel. Ennek fényében fogadjátok szeretettel azt a versemet, mellyel akkor megnyertem a 3. helyezést, és mellé az első olyan célt, mely valódi értelmet ad létezésemnek!
A vándor
Álom és valóság közt elmosódott határ,
Ég és föld között egy suhanó kis madár.
Dermesztő csók, melytől csak megfagynál,
Illúzió csupán, mi egy perc alatt tovaszáll.
– Ne állj meg itt, vándor! Ez a szerelem…
Azúrkék tengervízben titokzatos mélység,
Látszat mögött várakozó, torz, gyilkoló rémség.
Álnokságot elfedő, pillanatnyi szépség,
Nyomában halott reménység.
– Fogd be füled, vándor! Ez itt az ígéret…
Bezárt falak között ordító némaság,
Víztükrön landoló letört, nehéz faág.
Gyengéd öleléssel fogva tartó rabság,
Minek ha vége van, sem jár utána szabadság…
– Menekülj, vándor! Bár hiába… Ezek az emlékek…
Délibábos láthatáron integető alak,
Keze hívón int. Hangja lágy széllel csalogat.
Nem más ő, mint egykori önmagad,
Szemed már mosolyog, lelked dalra fakad.
– Arra menj hát, vándor! Az most a te utad…
(Király Sándor)
