Verseim a világ megismerésének konok vágyából születtek. Egyszer felrepítik az olvasót a Szerelem néha fájdalmasan szép csodájához, bepillantanak a gyönyörű természetbe, aztán visszarántják a köröttünk lévő komor valóságba, a hétköznapi sötétségbe, s miközben igyekszik megmutatni létezésünk gondjait, gyakorta kifigurázza, kigúnyolja s pellengérre állítja bajaink okozóit. Néha talán a megoldást is sugallják, bár azt mindenkinek önmagában kell megkeresnie… Ha fáj az élet, ha komor a sors, s vigaszra vágysz, ha szerelmes vagy-voltál, vagy szeretnél az lenni, olvasd el verseimet, s kisüt lelkedben a Nap!
JÁTSSZ EL EGY DALT
Amikor nem simogatnak a napsugarak, mert lustábban kel fel a nap,
Amikor nem hallatszik tücsökhegedű, mert fakóbban zöldell a fű,
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!
Segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor nem csengetnek rád a barátok, mert kihűltek már a régi álmok,
Amikor ürességtől hideg az ágyad, mert ellustultak benned a vágyak,
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!
Segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor hiába vársz egy őszinte szóra, mert por rakódott rá a jóra,
Amikor eleged van magad körül mindenből, mert csak a neheze jut az életből,
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!
Segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor már csak feledés az élet, s nem férnek bele lázadó remények,
Mikor mindenki mást mond, mint amit gondol, s lelkedben a meg nem értés tombol,
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!
Segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor nem nézel körbe, mert körbe nézni fáj, mert fáradt, sápadt, s kiégett a táj,
Amikor nem férsz bele abba a körbe, ahonnan rád néznek utálva, s röhögve,
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!
Segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor csak vagy, mintha nem is lennél, s már reggel az esti gondokkal keltél,
Amikor már nem emlékszel arra a napra, mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra,
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!
Segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor igaznak festi arcát a hazugság, szégyenlős szemüket az égiek is lehunyják,
Amikor hűvös fuvallattal készül a vihar, testedből, lelkedből minden érzést kicsavar,
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!
Segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor ostoba törvények ostroma ver nyakon, elítélnek, megítélnek gőgösen, s vakon,
Amikor magadra maradsz a magad igazával, s nem rendelkezel már sem házzal, sem hazával,
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak, halkan!
Segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Játssz el egy dalt csak úgy magadnak, halkan, játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban!
Játszd azt, hogy mosolyogsz, s nem érdekel semmi,
Játszd, hogy érdemes mindennap embernek lenni!
Játssz koldust vagy királyfit, játszd, hogy nem ördög, de Isten irányít!
Játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik,
Játszd, hogy fárad az Isten, de még bízik!
Játszd, hogy jobb lesz, játszd, hogy szebb lesz, játszd, hogy még lesz!
Játssz el egy dalt, csak úgy csendben, magadnak!
Játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!
KELLEK-E ÍGY…
A hajnali ködben,
gondoktól törötten
agyamba úsznak a gondolatok,
s míg félálomban vagyok,
felteszem kérdésemet:
mivé legyek itt közöttetek?
Leszek gubbasztó madár egy faágon,
ha kell szárnyaimat is levágom,
nem csicsergek, nem dalolok,
csak úgy magammal elvagyok.
Nem kutatom senki titkát,
és elviselem majd a kalitkát.
Kellek e így?
Leszek vándor,
ki megbújik bárhol,
csak szelet kenyeret dobjanak,
pohár vizet is hozzanak,
valami kabátot, hogy ne fázzak,
s egy csöppnyi zugot, hogy ne ázzak.
Kellek e így?
Leszek szánalom mások helyett,
s ha sehol sem kapok majd helyet,
élek behunyt szemmel, vakon,
s míg rám nem szakad a plafon,
nem kiáltom világgá a bűnöket,
eltűröm a ránk aggatott vétkeket.
Kellek e így?
Leszek mindenről lemondó,
nadrágszíj meghúzó
engedelmes,
kinek ha keserves,
akkor is mosolyog,
s a foga is halkan csikorog.
Kellek e így?
Leszek nemzetem bolondja,
s ha néha kirángatnak a porondra,
táncolva leszek félcédulás,
s ha megindul a királlyá avatás
majd jókat nevetek,
amikor felőlem döntenek.
Kellek e így?
Leszek gyógyszer nélküli beteg,
kit gyógyultnak minősítenek,
mankóimat eldobva rohanok,
hogy lássák a büszke okosok,
hogy én már nem rokkanok,
mert gyógyult vagyok.
Kellek e így?
Leszek sírva temető,
gödörbe lemenő,
zokogó rokon,
kit alanyi jogon
megillet az ásás joga –
mint ha önmagát tenné oda.
Kellek e így?
Leszek gyermek, az éhező,
kinek gyomra már összenő
egyetlen kicsiny gombóccá,
soha sem érzett falattá,
melyet úgy vettek el tőle,
hogy kóstolni sem tudott belőle.
Kellek e így?
Leszek tüdőben megrekedt levegő,
melyet a félelem körbenő,
lenyomja magát a bordák mögé,
a legrejtettebb zsigerek közé,
nehogy kiszökve szóvá váljon,
s valami rosszat kiáltson.
Kellek e így?
Leszek majd ébredő,
ködből előtűnő
mindennapi félelmetek,
a legnagyobb kérdésetek leszek,
a rátok zúduló lelkiismeret,
mely mint a szikla roppantja gerincetek,
s mindenre kell majd felelnetek –
mivé kell legyek,
hogy e Hazában végre itthon legyek…
MINDEN A MINDENEK FÖLÖTT
Belebújik a bánatos bimbó bibéjébe,
boldogságot csókol magányos kelyhére,
aztán gyorsan tova tűnik,
s egy másik bimbóba bújik.
Befordul egy udvaron,
ahol sírnak nagyon,
letörli a könnycseppeket,
aztán ismét pördül egyet.
Betoppan a télbe hideget űzni,
napsugarat napsugárra fűzni,
s ha mindet felfűzte,
szivárvány lesz belőle.
Ha bukdácsolsz a rögökbe,
ő megérkezik forogva-pörögve,
elsimítja előtted az utat,
aztán újabb rögök után kutat.
Kőműves lesz, hol falak omladoznak,
lelket ad a porladó betonnak,
házat ad a házatlannak,
s hazát a hazátlannak.
Néma hangszerek húrjába csap,
s ha eljön a pillanat,
egy hang az éterbe harap,
s mögötte sok-sok dal marad.
Sátrat játszik ha ázol,
kabátot ha fázol,
érted mindent eljátszik,
mielőtt tovább cikázik.
Jegeli a lázadat,
de ha kell lázat ad,
lázadó lázat,
ami el soha sem fárad.
Tudás lesz a tudatlanok között,
s ha megbújsz félelmeid mögött,
majd előcsalogat,
s visszaadja bátorságodat.
Vers lesz a prózában,
próza a némaságban,
szép szó sok káromkodás után,
okos nézés sok buta nyomán.
Így lesz ez minden pillanatban.
Minden további gondolatban,
minden megtett lépésben,
minden feltett kérdésben,
mint Minden a mindenek fölött,
mint szeretet az emberek között.
VALAMI HIÁNYZIK
A hajnali permet szétzilálja a tájat.
A Nap is fáradt,
alig pislant párat,
aztán visszafekszik,
mert valami hiányzik.
Rigó röppen a rengetegben:
réti sas lesi,
reptében a hibát keresi,
aztán még sem teszi.
Tovább vitorlázik,
mert valami hiányzik.
Bogár rejtekezik,
fűvekbe törölközik,
mert tiszta szeretne lenni,
s az is maradni.
Mászna, mint mindig,
de valami hiányzik.
Bágyadt bimbó búslakodik,
már harmatban sem mosakodik,
csak virág szeretne lenni,
csak a fényben pompázni,
de már a Napban sem bízik,
mert valami hiányzik.
Félszeg felhő fon fátylat
mielőtt nekilódul a világnak.
Talán vihar lesz belőle:
ezt még ő sem tudja előre.
Addig csak növöget s várakozik,
mert valami még hiányzik.
Eltévedt eső eseget,
hol sokat, hol keveset.
Mint ha gyermek sírna a játékáért:
egy mesében megálmodott világért.
Aztán hirtelen már nem álmodik,
mert valami még hiányzik.
A felnövekvő fák fűrésztől félnek,
s egy favágóktól mentes napot remélnek.
Tudják, hogy nem nőlhetnek az égig,
de azért megpróbálják mégis.
Csak az águk nem virágzik,
mert valami még hiányzik.
Birka béget boldogan:
a kietlen rétre rohan,
legel ha még maradt valami,
ha nem, úgy is jó neki.
Holnap majd újra gyapját veszti,
neki még sem hiányzik semmi…
NÉMA MONDATOK
Most csak a csend kell.
Most úgy öltözzön fel
minden ostoba és léha,
minden beteg és béna,
minden hazug és néma,
ahogy temetni menni kell –
ahogy a szavakat földelik el.
Mert minden mondatom,
mint monoton makogó majom,
megrémülve mutatkozik másnak:
megváltoztatott valóságnak.
Gyermeki gyávaságból
gyanakodva mozdul,
s ahogy a világra mordul
mint veszett kutya,
nyüszít is egy kicsit,
mert még túl bátornak hiszik.
Minden mondatom megbolondítom:
a világ dolgaihoz igazítom,
s ha próbálok is mást mondani:
nem tudom a falakat lebontani.
Konok kőművesek keze
készít kőből kalitkát,
kirakva kirakat-kristályokkal,
sakállá korcsosult kutyákkal.
Minden mondatom megtagadom,
mert a gondolat túlnő az agyakon,
túl az óperencián,
ahol egy konferencián –
valahol az üveg hegyen is túl
egy új fajta háború dúl:
fegyver nélküli papírkötegekkel
leszámolnak a nemzetekkel.
Gyalázatosok gyalázzák a gyalázatot,
erkölcstelenek erkölcsöt erőltetnek,
keresztények keresztényeket kergetnek,
tolvajok tolvajokat támadnak,
hazugok hazugokra hazudnak,
s mondatok mondatokba marnak.
Így épül hát az új világ:
mint a magból rothadva kikelő virág…
Még is,
ha leszakad az ég is:
minden mondatom megszeretem!
Magamban kicsit dédelgetem,
naponta megcirógatom,
gondolatokkal megsimogatom,
áldást kérek s várok rájuk,
hogy a vers legyen megszentelt ruhájuk.
Mert ha ma csak a csend kell,
legalább összecseng az Égiekkel…
Ez is tetszeni fog: