Bemutatjuk: Horváth Piroska költő

2023.03.08.

inbound5173148338318127421.jpg

A versírás a belső érzések és belsőértékek megmutatására szolgál. Ez egyfajta önmegvalósítás. Az igazi költő mindenről tud írni. Magáról is ír, de nem kizárólag önmagáért! Az érzéseit és gondolatait, ami megfogalmazódik benne, így tudja kimutatni a világ és az emberek felé! Felszabadulnak a belső, elfojtott érzelmek, indulatok. Könnyít a lélek vívódásán, szárnyra kelti a boldogságot és az örömöt. Átlendít az egykedvűségen, bánaton. Egyszóval felemel!

A versírás a magyarságot és a magyar nyelv szeretetét is magába foglalja.

Nem használja fel ezt a fajta tudást, képességet senki ellen, de annál inkább másokért és önmagáért! Ez nem egy egyfajta hóbort, annál inkább elhivatottság a költészet és a művészet irányába! Mert a szavakkal lehet alkotni, festeni, építeni, de ugyanakkor rombolni is.

– Írj le pár sort, építs fel belőle egy mondatot és az olvasód megmondja, hogy milyen ember vagy valójában!

Aki verseket ír, annak lelke egy nyitott könyv lesz a közönsége számára.

Horváth Piroskának hívnak. Úrhidán élek egy kicsi faluban. Gyermekként írtam meg az első versem, aztán egy hosszú szünet után 2010 óta írok rendszeresen. Kiteljesedem az írásban, átsegít a nehézségeken, felemel a boldogságban! Az életem az írás! Írásaim a Poet, a Holnap Magazin, a Szikla Magazin és a Maradok vers, dal, háló oldalon publikálom.

Egy-két versem zenei köntöst is kapott!

VERSEIMBŐL EGY CSEPP ÍZELÍTŐ :

Horváth Piroskai

Pipafüst

Aratás

A Jóisten pöffent, parázslik pipája…
…prüszköl már a hajnal vesszőparipája,
kristálycseppet görget, fűszálhegyre függeszt,
majd parazsat hevít – ma is perzsel, fülleszt,

meghasadt a hajnal, kicsurrant a fénye,
hűvös csók a múlté – hajnal tüneménye,
búzamezők keblén kombájn mordul, hördül,
arany-óceánon játékszerré törpül,

csonkok reccsenése, pergő, nemes-gyöngyök,
malomkő zúgása, szalmakocka-tömbök,
pelyhes, könnyed lisztből megdagasztott élet –
kitartás és erő gyümölcse beérett,

kemény, derék munka – felbecsülhetetlen,
hogy kemencebendő cipóval megteljen –
tavasz-föld illatól, megérett kalászig,
kikelet csókjától fagy-marta halálig,

porfüst volt az ingük – arató-viselet,
áldjon meg az Isten, minden dolgos kezet,
szorgos nép a magyar, tette követendő…
…kialudt a pipa, szusszan a Teremtő…

Horváth Piroska

Patrióták gyümölcse

Magyarország – szőttes, szépen hímzett kelme,
sólyomszem-sarkából világnak közepe,
Isten meghímezte völgyekkel, hegyekkel,
bodrozta, formálta viharral, szelekkel,

minden fűszál hegyén, minden bokron, ágon
csoda csüng – magyarság – legszebb a világon,
beérik a gyümölcs almakertek ölén,
piros, fehér, zöldtől megtelik a kötény…

…Piros a magyar szív, kerek, mint egy alma,
Kárpát bordái közt – ott van az oltalma,
rügyet bont a jövő, sarjad, majd virágzik,
múltunk erejétől oly éretté válik,

kikelet csókjától eső-gyöngyök neszén,
tejszínűbe-omló, szép almafák hegyén
napfény aranyától zamatossá érnek –
dolgos nép a magyar, szorgos, mint a méhek,

mert zöldül a határ – magyar föld élteti,
minden egyes rögét dolgos kéz értheti,
érett a magyar szív – szép remények bölcse,
magyarságnak legyen áldott a gyümölcse…

Horváth Piroska

Kóc

Régen történt, hogy az idill szobájában
egy buboréksóhaj ült tea gőzében,
egyszervolt reménnyel, régvolt csodájában
izgágán kóvályog, nem fér el bőrében,

ablaknál elmereng viselt pizsamában –
pimasz szél odakinn akkordokat penget,
süpped a kegyetlen, sors-küldte csapásban,
arca bársonyára mély ráncokat cserzett,

lebben a szorongás esélyek fonalán,
szakad egy cérnaszál – fültépő sercegés,
elhasalt elmélet idegszál fonatán,
szétbomló indulat – ronggyá gyűrt szenvedés,

merengés vánkosán keservek foltjai
émelygő klórgőzzel makacsul dacolnak,
kínokat reccsennek elfásult csontjai –
fröccsen a fecskendő – véréből csapolnak,

infúziócseppen gyöngyszemnyi reménye
csontszínű falak közt pillátlanul pislant,
nem zavarja rég már megcsorbult szeszélye,
végtelen, átkos kór gyöngyhajába nyisszant,

TIPP:   Bemutatjuk: Szabó Anna, alkotó

értelmét nem látja az elfojtott dühnek,
elcsitult megannyi szenvedés mögötte,
fagyrémek lándzsái ereszeken csüngnek…
…kór-nyeste kócait kendőbe kötötte…

Horváth Piroska

Nap(fogyatkozásig)…

Téged látlak rozégyöngyben,
ücsörgünk egy lét-csücsökben,
csillag szemed lázas éjben,
mellém szegülsz hajnalfényben,

tízezer hold szürke arcán,
tízezer szél éles karcán
reánk simult álmok rojtja,
mosatlanul lelkünk foltja,

tízezer nap fénye csurrant,
harminc nyár volt – tovasurrant,
mi csak mentünk kéz a kézben,
forró lázban, szívverésben,

engem látsz a rozécseppben,
pohár koccan, csend a neszben,
– ölelj most át – elbódultam,
tízezer éj – meggyógyultam,

bőrünk fátyol – átüt az ér,
idő rohan, szív hazatér,
Nap, ha elfogy furcsán, csendben,
érj utol a végtelenben…

Horváth Piroska

Magányos, csorba bögre…

Polcon árválkodó rózsás, csorba bögre,
most már gazdátlan lett, magányos – örökre,
selymes, habos kávé nem járja át csendben –
nem hörpint belőle, nem kortyol a Szentem,

már nem szürcsölgeti tegnapok talányát,
nem enyhíti ajka csorbaság magányát,
gyenge ujjai közt bögre-fül sem piheg,
kávétlan lélekkel oly üres és hideg,

ma-kortya keserű, a gőze sem táncol,
meghittség érzése nincs már itt, sem máshol,
megcsorbult a széle, megkopott a máza,
kínzó az üresség – zaccos csend fohásza,

nem édes a cukor, a tejszín sem selymes,
kiskanál sem csörren – egy ideje csendes –
nem fog már szorosan – félretett örökre,
– érzem ürességed, rózsás, csorba bögre…

Horváth Piroska

Hűség
I.

Kartonpapírágyon, elnyűtt pokróc alatt,
Már álmodni sem mer, szíve fáj – meghasadt.
Kopott, ócska rongyok melengetik testét,
Rég nem látott álmot – nem várja az estét.

Aluljáró hideg, bűzös világában,
Nem hisz már az álmok nyíló virágában.
Megosztja csöpp lénnyel – rideg valóságot,
Emberek közt átélt gonosz gyarlóságot.

Város szélén lelte ágrólszakadt társát,
Loncsos volt, és ázott – felvette az árvát.
Óvta és vigyázta teste melegével,
Megvédte, ha kellett, minden erejével.

Apró kis szőrgombóc, úgy sírt egymagában,
Magához ölelte – nem él majd magányban.
Meleg-barna szemű, zsemleszínű jószág,
Három éve már, hogy útjuk együtt róják.

Vad zivatar tombolt, mindig együtt áztak,
Csontot rágó fagyban összebújva fáztak.
Nyári forróságban üde lombok között,
Bárányfelhőt lesték – rideg világ fölött.

Jó volna repülni habos fodrok hátán,
Nem törődni rosszal, elnyúlni ott kábán!
Forró fürdő után, illatos ruhában –
Nem nyakig merülni ragadós kukában.

Így merengett némán szelíd társa mellett –
Milyen szutykos szegény, ragacsos és vedlett.
Megfürdetné őt is, kikefélné szőrét –
Nagyot nyel, kortyolgat – rossz tablettás lőrét.

Három szikkadt kifli – vasárnapi ebéd,
Ő, jó gazdi lévén – odaadja felét.
Falatoznak némán, aztán összebújnak,
Kartonpapírágyon röpke órák múlnak.

Olvadozó világ – szíve görcsbe rándul,
Minden gondolata keservesen fájdul!
Mi lesz barátjával, ki viseli gondját,
Ki ad neki enni, ki oltja a szomját?

II.

Test a tepsi mélyén – idegenek jöttek.
Elvitték Őt tőle – otthonukba törtek!
Sintér megragadta – tűrte bátran, csendben,
Gazdája sem mozdul – nem hagyhatja cserben.

Ketrecek közt némán – nem vonyít, nem tombol,
Bárányfelhők fodros varázsára gondol.
Érzi még a szagát! – Nincs itt, nem szereti?
Ott egy tányér étel – nem ő adta neki.

Hiánya fájdalmas – nincs már életösztön,
Bűzös, csípős szagok, beton, rácsos börtön.
Menhely rácsa között kopott ajtót leste,
Elnyúlik ott némán – elgyengült a teste.

TIPP:   Bemutatjuk: Horváth-Nagy Lili - Linie's Art

Eltűnt a jó illat – nem érez már semmit,
Tudja, nem jöhet már – nem is vár már senkit.
Lehunyja a szemét, angyalszárnnyal reppen,
Gazdijához siet – fenn a fellegekkel.

/Egy hajléktalan és társa emlékére/

Horváth Piroska

Számkivetve…

Árvaház szegletén gúzsba kötött remény –
anyátlan, apátlan, szürke hétköznapok,
mint egy agyonhasznált, összegyűrt képregény –
elveszett bárányok, szárnyaszegett sasok…

…neccszárnyakat bont az éjszakai Pille,
gyorsan púderez az arcára egy mosolyt,
slukkért kért szerelem csalfa, fél-őszinte,
világtól jót remélt, majd fújt egy füstgomolyt,

zsenge prédává vált a farkasok között –
szilánkjára tört a naiv, tiszta lélek,
fekélyes éjből a Pille tovaszökött,
bántották lelkét a nagyvilági fények,

varjak káromkodnak, penge-szél már süvít,
csatakos vörös a mosatlan alkonyat,
múlt romjai mélyén hangtalanul nyüszít
palackba zárva egy félárva gondolat,

delíriumláztól elporladt remények
üszkös csonkja felett gubózik egy álom,
dölyfös vágyak mélyén érzések enyésznek –
minden odaveszett – borult kártyavárrom

törmelékén sétál, céltalan, hontalan,
önmagát keresi, lucskos, szurkos éjben,
hátra sem fordul már, eltűnik nyomtalan,
magányába süpped egy jeltelen térben,

szögesdrótölelés, skarlátszín verejték,
köhint a fásultság – megvető, közönyös,
utcára kivetve régen elfeledték,
bádogrengetegben konok és csökönyös,

…vonatkerékszikrák, talán a csillagok,
fénylő sínek mentén észvesztő képzetek,
kátránybűzben fekvő, elveszett illatok,
kattogásra eszmélt, féktelen végzetek,

szél-tépte, dús haját riadtan borzolja,
– élni kell, jobb lesz tán – valahol, szólt egy hang,
nikotintól sárga ujjait kulcsolja,
vonatok zaján túl csendül egy létharang…

– ha lenne egy háza, benne egy kandalló,
tűzhely és boldogság, tarka papírsárkány,
csöpp, fürtös angyalok, bársonyos hintaló –
Úrhoz visszatérne egy elkószált bárány…

…anyátlan meglapul kartonpaplanokon,
vijjog egy vészmadár, remény meg sem pisszen,
könnyek gördülnek a nejlonablakokon –
napok óta esik – könnyezik az Isten…

Horváth Piroska

Ős(természet)
Magyarország

Ős(természet) termékeny zöld,
édes hazám – szép szülőföld,
családfám is ebből hajtott –
mennyi ágat elhullajtott,

Magyarország – bölcsőm, váram
mindennapok sodrásában…
…sóhajom szállt hűs szelekben,
ott vagyok a porszemekben,

lábam nyoma macskakövén,
tavasz hintett szirmot körém,
kócos álmok, szív-szerelmek,
vinne tajték – nem eresztlek,

bármi legyen, én maradok,
összeállnak a darabok –
mozaikból, tenger-zöldből,
bíbor-ittas völgyből, földből,

terüljenek hegyek, bércek…
…ne veszíts el, óvjál, kérlek,
nincs, nem is lesz oly bősz vihar,
mi ebből a földből csikar…

…hogyha egykor hullik ágam,
elkorhadok – nem lesz árnyam,
porhüvelyem rozsdás csöndben
eggyé lesz az anyafölddel…

Horváth Piroska

Nőszirmaim

Jó anyám karjában, vigyázó ölében
piciny rügyként nyíltam március ködében,
kibomlottam ide észrevétlen, halkan,
minden rezzenéstől lebiggyedt az ajkam,

táncolt a kikelet, jöttek el tavaszok,
gyermekkor rügyei oly illattalanok
lettek, de virultak – szivárványig nőttek,
Pegazus szárnya közt megbújtak, rejtőztek,

szép szavak időztek nyárutó reményén,
örök gondolatok – rúzs helyett szám szélén,
mondattá hullnak a teóriacseppek –
nem érzem már magam mástól kevesebbnek,

majd valakinek az ajkáról én szólok,
betű-ékkövekkel mondatokat szórok
papírkoronámról gyöngybetűs tanokkal –
lélekmorzsáimat ide, egy marokkal,

reménnyel csipkedik hófehér galambok,
hangosan csendülnek a lélekharangok,
létinfúziómban futnak majd a rímek,
minden fájdalmamon tollheggyel könnyítek,

aortám legmélyén indigó-remények,
vers-koszorúm alatt rímpárok zenélnek,
fonják szavaim, mint küllők a kereket,
testem szövetében verssor az erezet…

TIPP:   Bemutatjuk: Mihó Levente Gábor, reklámgrafikus

…könyvgerincem mentén sárgulnak lapjaim,
avítt-kóc átköti elhullott szirmaim,
megdőlt gyöngybetűkre tinta-könnyem ejtem,
– lelkekbe ivódtam – halhatatlan lettem…

Horváth Piroska

Mindhalálig – mindörökre…

Tovaillan – múlik minden,
ezüstbe folyt röpke tincsem,
vállam felett reppen, susog –
bíbornarancs alkony csurog,

életecset festi arcom,
barázdát húz minden harcom,
hátam görbül – mankót fogok,
tollhegy alatt tintanyomok,

lélek-uszály lomha fényben,
ringatózik tinta-kékben,
hullámverés minden rovás,
egy, kettő vagy több tollvonás,

kék-vér csurran hegye nyomán,
emlékhalmaz rajzolt során,
rendezetten, szépen dőlnek,
hímzett betűk álmot szőnek…

…elmesélik, hogyan éltem,
tollmankómmal mennyit léptem,
azt is, hova, merre jártam,
Pegazussal meddig szálltam,

valahol majd szenderedek,
vershalmomra heveredek,
rímet vések létrögökre…
…mindhalálig – mindörökre!

Horváth Piroska

Utcazenész

Fedetlen színpadon köszönti a hajnal,
pengeszélnek éle megsebzi az arcát,
érzi még a tempót, táncot rop a faggyal,
ritmust jár a lába, elharapja ajkát,

fájdalmas ütemre kordul meg a gyomra,
szívébe fúródik életnek szilánkja,
ócska kalapjába hulló reménymorzsa,
tegnap csalódását gyűri nejlonzsákba,

gondolatainak dobpergését hallja,
megcsörren az apró éhes perselyében,
lesajnált megvetést, rosszallást sokallja,
bágyadt tekintete elvész a zenében,

mint dögös szeretőt a gitárja nyakát
magához öleli, nem bánja a magányt,
– micsoda egy világ – dúdolja szép dalát,
eljátssza hűen most a szívtelen vagányt,

érmék csörrenése, macskakő koppanás,
ez ma a puszta-lét kísérő zenéje,
magányos, feledett, kérges szív dobbanás,
varázslatos húrok pendülnek cserébe,

egykori plakátról emléket tép a szél,
borostás portréja pocsolya tükrében,
graffitis fal mellett egyszerű lét zenél,
melódia csendül kisváros csücskében,

rég nem mutat időt ócska zsebórája,
rozsdás nikotin-tincs lét-borzolt hajában,
olcsó konyaktól ég arcának rózsája,
elrejtett könnyei szökőkút falában,

arra sem figyel, ha valaki gúnyolja,
mélyen belül tudja – szereti Istene,
szűk utcák porondján nótáját dúdolja,
csillagként ragyog fel – zene a mindene,

pendül a gitárhúr – kibontja a szárnyát –
zenéje andalít, emlékeket hordoz,
ha tapsot kap, boldog, újra éli álmát –
ritmusa, üteme megköt és feloldoz,

muzsikája tiszta, varázsos álmot ölt,
jövő ritmusától felhevül a lélek,
nyargal át az időn – szívekbe reményt tölt –
a csend, koporsó lesz – dal nélkül nem élhet…

Horváth Piroska

Fekete város

A múlt verejtéke csurran a falakon,
szűk utcán szaladgál veszettül az élet.
A keserv ücsörög mélán egy fapadon,
szerelem vonata vakvágányra téved.

Kacsint a szenvedély éjszaka csendjében,
egy oszlopnak dőlve kócosan kéjeleg –
nem tombol érzékeny szeretet lelkében,
pillangószárnyakon szállnak a kételyek.

Eldobott fecskendőn az önérzet jajdul,
sebezve, alázva gyötrelmek sarkában.
Megfeszült vénában a múlt hege sajdul
még görcsösen, veszett kábulat markában.

Kőszobron egy érzés vacogva ücsörög,
vad szél a parkon át, összegyűrt álmot űz.
Távolban visítva szenvedés dübörög,
fekélyes boldogság – messzire száll a bűz.

Monoton éjjelen sikolt egy sziréna,
reszket a szép remény zsákutca végében,
ordít az indulat akár egy hiéna,
riad egy csöpp magzat anyjának méhében.

Fekete angyalok koromszín köpenyben,
sötéten, lelketlen suhannak nesztelen,
lábnyomuk nyomata a macskakövekben,
fájdalmat taposnak szívekbe szemtelen.

Hályogos szemekből egy könnycsepp kicsordul –
íriszén szivárvány tündökölt hajdanán.
Sikátor kapuin félelem csikordul,
pattogzik a festék jövőnek ajtaján.

Facebook oldalam

Facebook
Twitter
Pinterest
E-mail
Ugrás ide - Fel