Bemutatjuk: Haupt-Kutas Mónika: MENNYBŐL AZ ANGYAL

2023.12.09.

gyertya2

Negyvenöt karácsony van már a hátam mögött. Volt benne jó is, rossz is, varázslatos és olyan is, ami annyira jellegtelen volt, egy a sok közül, hogy nem is emlékszem rá. Nem is emlékezhetem valamennyire. Ha mégis becsben tartom őket, az azért van, mert az utolsó öt kivételével, mindegyiket úgy éltem meg, hogy az édesanyám is jelen volt testben és lélekben egyaránt.

Mióta az eszemet tudom, mindig hármasban ünnepeltük a Szentestét, készültünk az ünnepekre már egy hónappal előtte, nem zavart bennünket, ha az ünnepi fények már Halottak napja után felkerültek a főutca lámpaoszlopai közé, mert hangulatot varázsoltak a hétköznapi szürkeségbe. Még rá is tettünk egy lapáttal, amikor hosszas vívódás után – akkor már több éve dolgozó, pénzkereső pedagógusként – megvettem az első piramisgyertyát a nappalink ablakába, hogy aztán két héttel karácsony előtt édesanyám kérésére „Jézus-váró” üzemmódba kapcsoljam a családot. Szép volt a várakozás. Minden nap tettünk valamit az ünnep örömére, egy kis takarítás, egy finom vacsora, egy kis díszvásárlás a leendő fára vagy a lakásba. Hosszasan gondolkodtam, mivel lepjem meg szüleimet, minek örülnének, míg rendre ki nem derült, hogy jó lesz a szürke, meleg gyapjúzokni is a kínaiból és a csokoládénak imitált százforintos csokimikulás, a lényeg, hogy tőlem kapják. Én persze soha nem elégedtem meg ennyivel. Mindig többet akartam, értékesebbet, hogy ne csak „aranyosvagykislányom” mosolyt kapjak az ajándékom átadásakor, hanem csodálkozást, elképedést, valódi örömöt.

Megvoltak a szertartásaink, vagy inkább szertartásos szokásaink is minden évben. Szerettem, ha tisztaságban és rendben várjuk az ünnep közeledését, ezért már napokkal előtte igyekeztem annyi energiát spórolni tanítással töltött, faltól-falig tartó napjaimból, és annyira összeszedni magam a hétvégére, hogy otthon még pakolni, rendezkedni tudjak, és valódi elégedettséget, megtisztulást éreztem, ha tiszta, rendes házba tudtuk várni a Jézuskát. A sütés-főzés rendszerint a szüleim dolga volt, már ami az ünnepi ebédeket és vacsorákat illette.

A süteményekért viszont az évek múlásával egyre idősödő és egyre hamarabb fáradó felmenőim megkímélése okán fokozatosan én lettem felelős. A Szenteste napján már csak délelőtt lehetett a konyhában tüsténkedni, az ebéd jelentette a munkálatokban a válaszvonalat.

Mégsem éreztem fáradtságot, mert mind azon voltunk, hogy elővarázsoljuk az ünnep szentségét az összerakható műfenyő ágai, a karácsonyfadíszes dobozok törékeny üveggömbjei és a szaloncukros zacskó zörgése közül.

Közben karácsonyi dalokat hallgattunk, amelyeket még édesanyám gyűjtött össze a helyi hősiesen működő könyvesbolt zenei részlegéből, amíg meg nem érkezett az ihlet, és a gépet édes szüleim érces hangja váltotta fel a régi, gyermekkori idők kántálását megidézve.

Amikor már a vége felé jártunk a díszítésnek, én szép csendesen eltűntem a szobámban. Előkerestem a hetek óta szekrények mélyén lapuló ajándékokat. Mire visszaértem a másik szobába, ahol a karácsonyfa büszkélkedett teljes ünnepi pompájában, az én ajándékom is ott volt alatta, és én rendszerint azon csodálkoztam, melyik szekrényben fért el ennyi és ekkora csomag, és hogy nem jutott eszembe már előbb egy kicsit kíváncsiskodni létezésének mibenlétét illetően.

Aztán csak mosolyogtam saját magamon: „Ugyan már! Túl öreg vagy te ahhoz!” És valóban. Az évek múlásával igazzá vált az a közhely, hogy jobb adni, mint kapni, mostanra inkább az jelent izgalommal vegyes örömöt, ha a szerettem arcán látom a boldogságot ajándékom kézhezvétele nyomán.

Összeültünk mindannyian a fa mellett, és csak élveztük a pillanatot. Nagyon változatosak voltak ezek az esték. Mindig más színűre festette őket a mögöttünk álló év, a hangulat, a jövendő év sejtelmei. Ám a fontos, hogy együtt voltunk.

Itt következik édesanyám egyik legnagyobb szerepe. Nem múlhatott el karácsony éneklés nélkül. Már-már nyúltam volna a levegőt megkavaró mozdulatainktól is zizegő csomagolópapírok hívogató csillogása után, de elég volt egy pillantás a mama részéről, egy leheletfinom figyelmeztető, vagy inkább csak kérő fejmozdulat, hogy a szándék hamvába hulljon, és engedelmes beletörődéssel vettem tudomásul, hogy a szokás az szokás.

Ő kezdte a zsoltárok éneklését. Nem ám rádióból hallott, népszerűségben sütkérező, százszor hallgatott slágereket énekelt. Meghajolt, és tisztelettel adózott keresztény gyökerei előtt, és azt énekelte, amit édesanyja is neki, és testvéreinek.

A templomok éjféli miséinek áhítatos felelevenítése történt azokban a percekben. Éreztük ezt teljes valójában. A kényszerű hallgatást és türelmetlen várakozást fokozatosan felváltotta a neveltetésből származó tisztelet, és szétterült a levegőben valami, amit úgy írnék le, hogy ezek az énekek előhívták az elmúlt karácsonyok szent szellemét, hogy az ember azt képzelte, elhangzottak a kis Jézus jászla mellett is, hogy egyenesen onnan valók.

TIPP:   Bemutatjuk a Fedél Nélkül alkotóit: Bán Sándor "NF"

Az lehetett a titkuk, hogy éppen azzal a hanglejtéssel és átéléssel énekelték őket, amivel nekik is megtanították, s talán szüleink is éppen azon voltak titkon, hogy visszahozzanak egy kis darabot saját maguk számára a sok évvel ezelőtti karácsonyokból, amikor még jelen volt az is, akinek a hangját és szavait most feleleveníteni próbáltak.

Ez a láthatatlan erő, finom ösztönzés szállt édesapám felé is édesanyám szeméből, amikor arra kérte, idézné bár fel a falusi betlehemezés hagyományát, legalábbis ami a dalokat illette. Ennek a kérésnek – bármilyen hangulatban vagy egészségi állapotban érte is jóapámat – nem lehetett ellenállni.

Még ha olykor nem is volt túl sok kedve hozzá, az emlékek akkor is feltartóztathatatlanul érkeztek a tudatába, máris érezte a hideg decemberi fagyot, ahogy egyik házról a másikra ment a gyereksereg a betlehemi játékkal, s e képektől hajtva akarva-akaratlan, de kicsúsztak száján az első hangok.

Ó, milyen áhítattal hallgattuk, ahogy belekezd, kis gondolkodás kellett csak a sok évvel ezelőtti gyermekkori élmények felfrissítéséhez, s jött is már a szent szöveg, a hagyomány és a humor szövevénye, mellyel a falut járták ifjú korukban.

Így visszagondolva ez volt az este valódi fénypontja, nem az ajándékozás. Annak abban rejlett az izgalma, hogy fog-e tetszeni a hónapok óta dédelgetett gondolat, hogy eltaláltuk-e egymás vágyát vagy szükségét, s a vége mindig elégedettség lett, egy nagy ölelés és megnyugvás.

Aztán elmúlt a karácsony. Hová szállt hirtelen a hosszú várakozás után, magam sem tudom. Elrepítette a következő perc, a vacsora, a visszatérés a hétköznapokhoz, a készülés a holnapra. Minden év vége úgy telt, hogy azt éreztem: „jövőre veletek ugyanitt”.

Egészen néhány évvel ezelőttig, amikor édesanyámat magához szólította a Gondviselés, hogy eztán neki énekeljen tovább. Csendes volt az első nélküle töltött karácsony. Oly csendes, hogy nem is emlékszem rá igazán.

Valami olyan ürességet hagyott maga után, amiről már akkor tudtuk, hogy ezt többé nem lehet betölteni. Szentestén az imádságos könyv lapjain maradtak az énekek, néma hallgatásba burkolózva nézett rám Jézus a borítóról, csak a lelkem hallotta édesanyám kedves hangját valahonnan távolról, az emlékek földjéről.

Nem volt, aki daloljon, nem léphetett az örökébe senki. Szomorúan vettük tudomásul, hogy vége egy korszaknak, s még ha fel is csendül majd az „Ó, gyönyörű szép titokzatos éj”, az már nyilván nem lehet olyan, mint régen, és nem lehet olyan szép, és nem lehet olyan méltó. Ezentúl nem gondolok rá fátyolos szemek nélkül, csak elszoruló torokkal, és mindig hiányozni fog első számú előadójuk.

Viszont azt is tudtam, hogy innentől nem telhet a karácsony mindig szomorkodva sem, mert ő, aki a legáhítatosabb híve volt az ünnepnek, lenne most a legcsalódottabb saját szeretteit illetően, ha nem hallaná még a felhőkön ülve is vidámságunkat. Megtettük hát ezután is, amit eddig, előkészültünk az ünnepre.

Az elején még erőlködve, sóhajtozva, nehéz szívvel, míg valamiképp jelenlétét be nem bizonyította nekünk, akit addig a legjobban szeretünk. Emlékezni kezdtünk. Két kézzel fogta meg az összeesett vállunkat, s úgy rázott minket vissza az életbe. Egész lényének emléke azt követelte, hogy éljünk tovább, s ne csak létezzünk, de helyette is örüljünk a következő pillanatnak, és annak, hogy élhetünk benne, míg magunkat kicsit el is szégyellve, léptünk egyre tovább, addig a pillanatig, amíg megszületett az unokája, és ez a kis manó másik világot teremtett a számunkra is.

Attól fogva némi könnyebbséggel töltődtek meg az év ünnepei. Teljességgel átéreztem annak a mondásnak a súlyát, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen, nyilván nem is lehet, de ez akár a vagy megszoksz, vagy megszöksz fogalmába is tartozhatna, ha meg lehetne szökni egy ilyen végérvényes változás elől. Nem lehet.

Tudomásul kell venni, és tovább kell benne élni. Hiányérzettel, olykor elnehezülő szívvel, és nosztalgikus beszélgetésekkel együtt, melyeket édesapámmal folytattam azon igyekezvén, hogy lehetőség szerint egyre inkább csak a szépre és a jóra emlékezzünk.

TIPP:   Bemutatjuk: Monhaltné Patkós Mária

Gyászunk feldolgozása és megemésztése a mai napig tart, és nem hiszem, hogy pontot tehetünk a végére, az űrt, amit édesanyám hagyott még sokáig egyfajta bénító fájdalom tölt majd be. Ilyen az élet.

Egy évvel ezelőtt azonban részem lett egy új minőségű karácsonyban, s mintha éppen a mama rendezte volna úgy, hogy az általa bevezetett, szeretett szokás mégis tovább éljen, és része legyen az ünnepnek.

Ez a másfajta ünneplés tulajdonképpen egészen szokványos a maga nemében, rendkívüliségét mégis az adta számomra, hogy nekem ilyen formán még nem volt részem benne. Az utóbbi években úgy alakultak az ünnepek, hogy a Szentestét mindig édesapámnál töltöttük.

Afféle hallgatólagos megállapodást kötöttem a kis családommal, hogy nem hagyjuk őt magára ezen az estén. Soha egyetlen kérlelő szó sem hangzott el a részéről, hogy legyünk vele, amikor jön a Jézuska, ez az én belső késztetésem és vágyam minden éven, én szeretnék mellette lenni, amikor eljön a karácsony vigíliája.

Így volt ez azon az éven is, amikor voltaképpen kétszer ültük meg a Szentestét. Szép csendesen telt a nap, beszélgettünk, néztük, ahogy kislányom izegve-mozogva ismerkedik a külvilággal, mindent szeretett volna megfogni, mindenhez oda kellett vinni, amit a szobában meglátott.

Nagyokat nevettünk, édesapám élvezte, hogy végre Papó lehet, végigsimított a kis pihés hajfürtökön, és az ölébe ültette imádott unokáját. Többször felvillantak a régi ünnepek az emlékeimből, arra gondoltam, hogy ilyenkor már énekelni szoktunk, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy szóba hozzam a dolgot.

Talán jól is volt ez így, mert volt néhány pillanat, többet nem is akartunk megengedni maguknak, amikor édesapámmal összevillant a szemünk, és azt hiszem, ugyanarra gondoltunk mi ketten. Kérést láttam a tekintetében, hogy még hadd ne csendüljön fel semmi, ugyanakkor mintha kereste volna az enyémben, hogy emlékszem-e még arra, ami pedig csak pár éve történt.

Fájdalmas, emlékező mosolyára megértő, biztató pillantással próbáltam felelni, és akkor, abban a szemvillanásban még ott véltem látni anya engedékenységét, amellyel szomorúságunk fölött szemet hunyva még utoljára elnézte gyengeségünket.

Nem olyan fából faragták ám az én édesanyámnak még a lelkét sem, hogy mindig vidám természetét bármiféle emberi gyarlóság a sarokba száműzhesse. Ez jutott eszembe két nappal később, amikor új szokásaink szerint átmentünk a férjem szülői házába.

Ők sem teljes körűen ünnepelnek már, apósom is megtért Teremtőjéhez az édesanyám távozását követő tavaszon. Mintha a két fél összebeszélt volna, és megállapítván, hogy gyermekeik egymásban megfelelő társra leltek ahhoz, hogy az ő földi ténykedésükre már ne legyen szükség, kiszabadultak beteg testük korlátai közül.

Most itt éreztem mind a kettőjüket, köztünk ülve a díványon, gyönyörködve fenyőfában, gyermekekben, unokákban. Összejön ilyenkor a nagyobb család, férjem testvére, s családja is ott ül a nagymama házában, a két nagylány pedig rendszerint felváltva olvadozik kislányom csacskaságait és gügyögését hallgatva.

Utolsó előkészületek folytak a Szentestére, amikor átértünk hozzájuk azon a karácsonyon. Szinte mellbe vágott az izgatott sürgés-forgás, a mélázó csendes emlékezés után. Fel is vettük rendre az elevenség sodrását, pörgött a beszélgetés, minden hang érzékelhetően nagy erővel jutott el a fülünkhöz.

Az első percek után aztán kicsit lenyugodott a hangyaboly, mintha mind vártunk volna valamire, szépen, lassan halkult el a beszéd, hol itt, hol ott. Nagymama egy ideje eltűnt az egyik szoba rejtekében, de a családi szolidaritás úgy ítélte meg, hogy nem indulunk utána, majd csak visszatér, és szól, ha következhet a vacsora.

Ekkor történt a csoda. Nem szólt, nem hallatszott a szobából egyetlen mukkanás sem. Hol egyikünk, hol másikunk kukucskált ki a szobaajtó fehér csipkefüggönye felé, egyre kíváncsibbak lettünk, mi történhet odabent.

A felnőttek cinkosan néztek össze, a régi karácsonyok szelleme ismét felütötte fejét az ebédlőasztal fölött. Akkor már tudtam, hogy új családom egyik misztériumába nyerek éppen bepillantást. A két fiútestvér sejti, mi történik, de nem akarják elrontani édesanyjuk játékát azzal, hogy akár csak egy áruló lélegzetvétellel is beleszóljanak a családi hagyományba.

TIPP:   Bemutatjuk: Geyer Gyula, festő

És akkor megszólalt egy hang.

Egy apró kis csilingelés.

Rögtön sejteni lehetett, hogy nagymama az első hangok megszólaltatásánál még csak kísérletet tett, működik-e még a jó öreg barát, aki ezt megelőzően számtalan Szenteste eljövetelét hirdette az otthonukban, mert az elsőt rögtön sok-sok követte a csengetésből, és a fiúk mosolyogva tápászkodtak fel, nyomukban velünk.

Az unokák befutottak a szobába, s mire mi is beértünk, kislányom már nagymama ölében nyújtózkodott a gyönyörű, fényárban úszó karácsonyfa felé, és éppen azt próbálta halandzsanyelven előadni, hogy pont ilyet látott papónál is.

Mindannyian helyet kerestünk magunknak a szobában, a nagyok helyet adva a kisebbeknek, hogy azok lehessenek közelebb a csodához. Pár percig csendben üldögéltünk, szemléltük a karácsonyfát, ki-ki a saját gondolatait rávetítve a rajta lógó díszekre.

A fiúk azt figyelték, hogyan lehetne nagymama művét megigazítani, hogy a fények jobban érvényesüljenek minden irányban, sógorasszonyommal azon nosztalgiáztunk, hogy melyik az a dísz, ami nekünk is ismerős saját otthonunkból, a gyerekek pedig azt figyelték, honnan lehetne leszedni egy szaloncukrot úgy, hogy a csínytevő torkoskodás ne legyen feltűnő, amíg itthon vagyunk.

Ekkor nagymama olyasmit vetett fel, amitől úgy éreztem, valaki sugalmazott ott mellette, ott ül a jobbján láthatatlanul is, és most elégedetten dörzsöli össze a két kezét, mert végre olyan lesz az ünnep, amilyennek annak lennie kell.
Titkon még körül is néztem félmosollyal az arcomon, kerestem egy jelet, egy fuvallatot, egy villanást. Aztán rájöttem, hogy nincs is rá szükségem. Anélkül is tudom, hogy itt van. Csak ő ihlethette arra nászasszonyát, hogy felvesse az számomra akkor még elképzelhetetlent.
– Gyerekek! Énekeljünk a kis Jézusnak!
A szívem akkorát lódult, hogy azt hittem mindenki hallotta. Még mielőtt azonban izgulni kezdtem volna, hogy egyáltalán jön-e majd ki hang a torkomon, már meg is kezdődött a kántálás, és nem maradt más választásom, sem időm a töprengésre, csak bekapcsolódni lehetett a zsoltárba, amely úgy zengett betöltve a szobát, mintha jótékony balzsammal kenegettek volna.

Felhangzottak a számomra is ismert énekek, és a nem lehetett megkerülni vagy elodázni többé az emberi lélek törvényét, hogy a szépet és szeretettet, ha elmúlt, meg kell siratni. Könnybe lábadt szemmel, hol dúdolva, hol énekelve követtem a hagyományt, miközben emlékek egész sora villant fel a tudatomban.

Rájöttem, hogy egész végig azért védekeztem ellenük, mert attól féltem, hogy újra csak felszakítják a lelkemen nem is olyan régen ejtett sebeket, miközben éppen az ellenkezője vált valóra. A sebek megvoltak most is. Éppen csak frissen gyógyulva, hol még vörös, hol már rózsaszínű forradásokkal.

Ám az, hogy hallani véltem az édesanyám hangját is az éneklők között, s az, hogy kislányom tátott szájjal figyelte az őt körülvevőket, ahogyan mind egy ütemre, ugyanazt éneklik szép átéléssel, mintha gyógyírt kenegetett volna a zsibongó fájdalomra. Édesanyám mégiscsak üzent, hogy ne feledjek, és ne tegyek elnyomott emlékeim fiókjába semmit abból, amit együtt átéltünk még akkor sem, ha éppen fáj, mert kutyaharapást szőrével, éppen attól indul majd gyógyulásnak, hogy az ő végtelen szeretetével ragasztom le. Azzal, ami egész életemben mindenen átsegített. Igaza volt, mint mindig.

Az éneklés véget ért, az emléke megmaradt. Összeülünk majd így jövőre is, és én tudni fogom, hogy nem kell félnem tőle, hogy valaha is elhagyna, és nem engedhetem, hogy hiányából fakadó fájdalmam bármiben is akadályozzon ezután, mert az nem felelne meg az ő természetének.

Azt is tudom, hogy óriási örökséget hagyott rám, ami anyagi javakkal nem mérhető, és nekem az a feladatom, hogy mindezt átadjam, és megtanítsam az unokájának, és képességeimhez mérten továbbvigyem mindazt, ami ő volt, kezdve szeretett szokásainak átvételével, ami az éneklésen kívül például a táncot is jelenti. Ez azonban már egy következő novellát érdemel.

Facebook
Twitter
Pinterest
E-mail
Ugrás ide - Fel