Sziasztok!
Engem Gergely Gábornak hívnak, és 34 éves vagyok. Ha visszatekintek a múltamra, mindig úgy gondolok rá, hogy a sok egyéb változó mellett azért van néhány állandó momentum az életemben, és az egyik ilyen soha el nem múló állandó a fotózás iránti vágy. Sőt, nem hogy el nem múlik, hanem mintha az idő múlásával egyre inkább erősödne bennem ez a vágy.
Nincs semmi különös az én történetemben, pont úgy indul, mint talán sok más fotós története. Emlékszem, még egészen kicsi koromban találtam az otthoni kacatok között egy régi filmes fényképezőgépet, ami annyira tetszett, hogy rengeteget játszottam vele. Bár film sose volt benne, de mégis imádtam, hogy ott lóg a nyakamban, és olyankor híres fotósnak képzeltem magam. Emlékszem, hogy lenyűgözött az a kis masina, mennyit nézegettem, tekergettem, és fura módon ez a jó érzés a mai napig visszaköszön, ha kezembe veszem az éppen aktuális fényképezőgépemet.
Bár jelenleg még mindig amolyan amatőr hobbifotósként tekintek magamra, de az utóbbi időben egyre nagyobb teret kap az életemben a fotózás, most kezdem a 2. évet a Práterben (Budapest Komplex SzC Kézművesipari Technikum), aminek minden percét imádom.
A fotózás számomra leginkább önmagam mélyére vezet, ahol úgy érzem, hogy le tudom dobni azt a hétköznapi, olykor kicsit megfáradt, mélabús szűrőt, amin keresztül általában nézem a világot, és ami olykor elhomályosítja látásomat. De hogyha egyedül vagyok, és a gépem a kezemben van, akkor mintha egy másik világot látnék, ami telis-tele van izgalmas terekkel és formákkal, amik az objektívemen keresztül egy számomra egészen új egésszé állnak össze.
Szerintem a fotózás és az élet oda-vissza hatnak egymásra. Az élet egy utazás, és utunk során folyton változunk annak függvényében, amilyen ingerek érnek minket, és ezek az ingerek fogják mélyíteni, alakítani látásmódunkat, melyek visszaköszönnek majdani fotóinkon. Viszont fotósként kiváltképpen keressük ezeket az ingereket, az izgalmas pillanatokat, és talán sokkal éberebben járjuk a világot. Fényképezőgéppel a nyakunkban sokkal inkább képesek vagyunk látni a valóságot, mint úgy általában, mikor például nézünk egy gyönyörű tájat, miközben azon mélázunk, hogy mi lett volna, ha, vagy mi lesz holnap, ha…
Ez számomra a fotózás lényege, és valószínűleg ezért a soha el nem múló rajongásom iránta.
Ha kíváncsi vagy a további képeimre, akkor Instán megtalálod: @urbanzsivany_photography
