Filotás Karinának hívnak, 27 éves vagyok. Közel 13 éve merültem el az irodalom és az írás világában. Gyerekkoromban kósza rímekkel játszottam csak, később már rövid, pár soros versek kerekedtek belőle. Középiskolában irodalomtanárom biztatására részt vettem a Fejér Megyei Hírlap Séta programjában, ahol havi rendszerességgel publikálták a diákévek mindennapjaiból merített cikkeim. A program végén el is nyertem az Év Diákújságírójának járó Aranytollat. Az újságírás szeretete az egyetemi évek alatt sem hagyott el, 3 évig voltam aktív cikkírója a BGE KVIK hivatalos diáklapjának, az Agy-a-Lapnak. Ekkoriban újra aktívan foglalkoztam versírással, egyfajta mély vízből feljövő hatalmas levegővétel volt a lelkemnek, és maradt is a mai napig. Az évek alatt felhalmozódott verseket a közeljövőben egy Esőtánc című kötetben tervezem kiadatni, remélve hogy eljuthatok az olvasókhoz a soraimmal, és kicsit egy váll lehetek, ahova bánatos fejeket hajtani szokás, vagy csak egy barát, egy ismerős – ismeretlenül. Eddig 6 nyomtatott antológiában, több folyóiratban és internetes portálon (Holnap magazin, Kiskegyed, Poet.hu, aFüzet stb.) is jelentek meg írásaim, emellett pedig a közösségi média platformjain is (TikTok, Instagram, Facebook) igyekszem eljutni az olvasókhoz.
Hétköznap
Annyi keresnivalóm sincs
benne, hogy keressem
mit is találhatok benne.
Csak van, mint a lépcsőházi
huzat, mint a szívverés,
elhúzott ölelés. Vagy mint
te meg én. Elrendelt,
megmásíthatatlan
módokon. Belevesz
rengetegébe és ritmust
ad a belsőböl táncolva
felszaladt levegőnek,
de másért miért is lenne?
Talán mert ahogy élete
fonalán fejti vissza a szálat
úgy kötöm magam a perchez
amíg a szaladó lábak között
beléd botlik a járásom?
Így tehát szerethetem is,
házunkban helye van,
csapból hideg vizet kap,
párnánkra is nyomot
önző módon tehet.
Mert ha ő van, te is
leszel vele. Így tehát
hétköznappal együtt
csak te és én,
hármasban lélegzünk.
***
Ha azt mondanám
Ha azt mondanám, értek
a nyelveteken, azt hiszem
hazudnék, és olyat valaki
lánya nem tesz. Inkább
úgy fogalmaznék, hogy
értek a szemeteken,
meg a ráncaitokon.
Elképesztő a mértani
szárnyfesztávolság ami
a szívhúrjaitok között
lebeg, néha látni vélem
belekapni a Duna feletti
szeleket. Azokat amiket
a hajók fedélzetéről
éreznek csak azok, akik
egy aluljáróban, öreg
bőröndbe zárták a
gyerekkori normákat.
Milyen jó is, ha –
mint a szennyest –
levetjük, megfojtjuk
és kivájjuk a belénk
varrt identitását a
félelemnek. Korty víz,
forró beton, ránk épített
bizalom. Ha azt mondanám,
hogy ismered anyádat, a
múltadat, a leckéid,
arcéleid, a kedvenc
ételed, a dalt a rádióból,
azt hiszem hazudnék.
Mikor rajzolták körbe
utoljára, szüntelen, igazul
saját tulajdon vonalaid?
***
