Cserni András vagyok, a Pázmány Egyetem joghallgatója, publikáló író és költő.
Az irodalommal még kisgyerek koromban kerültem közeli kapcsolatba. Tizenegy évesen írtam első verseimet, illetve regénykezdeményeimet – utóbbiakat sajnos azóta se fejeztem be. Ám a költeményekkel szép eredményeket értem el az érdi Így írok én… pályázaton: egyik évben harmadik, a rákövetkezőben második helyezést értem el. E megerősítés is hozzájárult, hogy nem hagytam abba a tollforgatást, sőt, gimnazista éveim alatt szenvedélyesen vetettem bele magam az írás mélységeibe. Versek, novellák, regények és egy színdarab is született az alatt a négy év alatt. Ezek többsége az Irodalmi Rádió és a Poly-Art Alapítvány antológiáiban, illetve az Érdi IRKA irodalmi-kulturális folyóiratban olvashatók, Hogyan (ne) forgass filmet a középkorról? című bohózatomat az Érdi VMG 2022-es Diákgáláján mutattuk be. Regénysorozatom első része (A farkasfalka) pedig idén júliusban került kiadásra az Antikvárium Balatonkenese gondozásában. A történet alapját a magyar folklór, s az ősmagyar hitvilág adja, főhőse egy árva csordásfarkas fiú, Roland, a cselekmény a körülötte kibontakozó konfliktusok mentén halad.
Számos díjjal, kitüntetéssel ismerték el eddigi alkotómunkámat. Az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnázium Kulturális díjban részesített, a Poly-Art Alapítvány 2021-es Feketén-Fehéren pályázatán Szürke ember és Hollók háborúja című verseimre, valamint 2022-es Boldog(talan)ság pályázatán Borozgatás a Magánnyal és Pásztortüzek című költeményeimre Arany minősítést kaptam, s ezen túl nekem ítélték az Érdi IRKA 2022-es Diák Irodalmi díját is. A Maradok #Vers #Dal Háló által hirdetett Weöres Sándor vers- és esszépályázaton pedig Ez van a héj alatt című versreflexiómmal országos kilencedik helyezést értem el.
Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Életem szerves részévé vált az évek alatt. Kikapcsolódást jelent, kiszakadást a mindennapokból, próbálkozást mély gondolatok megértésével. Külön öröm, ha ezt másokkal is megoszthatom, s ezáltal ők is írói világom részévé válnak.
Művek, ajánlók
Kedvcsináló a Sötét sorsok trilógiához
– A farkasfalka fülszövege –
Mistaria titokzatos hely. A mágia mindennapos, az állatok királyságokban élnek és értik az emberi beszédet, az emberek, törpék, manók és más lények pedig megragadtak valahol a középkor és a kora újkor határán. Létezéséről nem tudnak az evilágiak, bár csak egy karnyújtás (és az Álca vékony rétege) választja el egymástól a két világot.
Itt él a tizenhat éves Roland, a Mistariában Meredély-hegységnek, az Evilágban Zemplénnek nevezett vadregényes tájon az erdőben, egy óriási farkasfalka társaságában. Hogy miért? Mert csordásfarkas, vagyis farkasember. És az avilágiak nem tűrik meg maguk közt a fajtáját. Az egyetlen ember, akivel kapcsolatot ápol, a Vadon vénséges Varázslója, a táltos Wlottenill – egészen addig, míg egy napon (miközben egy „apró szívességet” tesz az öreg varázslónak), találkozik az elbűvölő evilági lánnyal, Szandrával. Kapcsolatuk gyorsan mélyülni kezd, ám ezt se a farkasok, se Wlottenill nem nézi jó szemmel. S ha mindez nem lenne elég további bonyodalmak adódnak: a ravasz, kíméletlen és gazdag előkelő család, a rossz hírű Marothanok egyre nagyobb érdeklődést tanúsítanak a Meredély-hegység felé, s nem kétséges, ennek középpontjában Roland áll. Budapestről pedig útnak indul egy tinédzsertársaság, hogy kempingezzenek a Zemplénben – köztük Kristóffal, Márkkal és Patrikkal, akik nyakig belekeverednek az eseményekbe.
Létezhet-e bármilyen kapcsolat két külön világban élő ember között? Roland valóban olyan mogorva és borúlátó, mint első látásra tűnik, vagy csak színjáték az egész? Ki az a titokzatos lány, akit Kristóf megpillant a hajnali Zemplénben? Mik laknak a Nyírerdőben? És legfőképp: miért érdekli a Marothanokat egy árva, nincstelen csordásfarkas?
Pásztortüzek
(Előhang)
Bölcs pásztorok – puszta népe – tartják úgy, hogy nem lehet,
hogy kihunyjon a szelíd tűz és ne leheljen meleget,
mert ha hamuvá hal s elhordja százfelé a szél,
az árnyak közül hidegszívű balszerencse kél…
Homályos köntöst öltött estére a puszta,
dalait a réti nótár szép csendben elhúzta,
s a fű között most sompolyogva sakál keres prédát,
egy elmerengő bagoly pedig valami furcsát lát:
juhnyáj pihen, elszendereg, álmuk mudi őrzi,
de pásztoruk, bús Raszkó Csaba nem tud szívén győzni.
Száraz gyepen lobban lángja narancs pásztortűznek,
hajszolt szívébe vad vágyak bús kétséget űznek;
az ágfaló rőzsébe mar: izzik, hogy ehessen,
boldogságtól meg kell váljon, hogy boldog lehessen;
puszta füvén jaj, de könnyen támadhatna tűzvész,
retteg, hogy a vágya tárgya szívkatlanban elvész.
Megesett már, hogy parázsból (volt bármilyen gondos)
tomboló tűzvihar támadt, félelme hát jogos,
s lám: a föld most szikkadt, porzik, a fű aszott, sárga,
egy szikra és lángba borul mező, tanya, csárda…
ezért mélyed hezitálva csendes kétségekbe.
Az évődésben társa van: fejében kel életre.
Szítsd a lángot, lobogjon! Mitől félnél, Csaba?
Porrá éget tájat, lelket a tűzördögök hada…
Nem nyerhet, ki nem mer! E tényt tán tagadod?
Meggondolatlan tett kovácsol örök lakatot…
E lakat fűzne össze téged s kit szívedben őrzöl!
Vagy szenvedélyem keservvé hal, s botom pusztít, öl…
Nem lakat, de gyűrű köti máshoz őt már régen,
most könnyem hull, de elfolyhat még óvatlan vérem…
Lángom le kell lohasszam, mint tettem már többször,
így a puszta nem pusztul el, s önzésem se gyötör
senkit, aki fontos nekem rettegő halálra.
Kötelességem így tennem, még ha szán is magányra!
Vedret vesz a földről fel – benne gémeskút-tej –
(Remegő kezembe erőt, puszta, ó lehelj!)
pisla szemében a lángok táncot ropnak lengén
(Ha nincs remény, hát fel kell add: ne élj hazug mesén!),
lendül a kar, hull a könny, a láng sikolt és sistereg,
majd oly csendes lesz holtában, mint a korán jött kisgyerek.
Kialudt a pásztortűz! Sötét lepel hull rá,
egy darabja a fénnyel együtt foszlott kámforrá,
hősnek érzi magát mégis: a bajtól megmentette
mindazt, aki s ami neki a világot jelentette.
De árnyak gyűlnek mögötte! Rémült alakok,
társai, a nyájat őrző többi pásztorok.
Csaba, Csaba, mi lelt téged? Lángod miért hunyt ki?
Kaszáját a halál, te bolond, már élezi!
Fény nélkül, jaj mi riasztja az éj szülötteit?
Csikasz, lúdvérc, rémalak már tanyát vertek itt!
Balszerencsét hozol miránk, Raszkó, átkos balga!
Szíved megfagy s nyájunk tépi sunyi sakálfalka!
Balszerencse? Botor beszéd, babonás, gyáva szó!
– riadozó társait így fitymálja Raszkó,
de ahogy a zsarátnok fénye hanyatlik,
dobogó katlanja kihűl, s marad egy sötét lik,
melynek kemény kőfalára néma jégvirág ül.
A pásztor komor jóslata hamar beteljesül…
Mogorva lesz, nemtörődöm, lusta, fásult, önző,
ha ordas mar a juhaiba, csak tétlen, unott néző.
S a bátorodó toportyánok megrabolnak mást is,
elapad a barmok teje, s embert mar egy áspis…
E sok bajt, Csaba, nem kérdés, te hoztad a fejünkre,
hát kitagadunk, hogy házunk a balsors elkerülje!
Mint kivert eb, úgy kullog el komoran, egymag,
az emberlakta földeket és emberségét elhagyja:
a puszta szótlan gyermeke lesz, vad, barbár, magányos,
földbe kapart lyukban él, de az neki lakályos…
Magánya a sivár átka, de áldásnak érzi,
mert embert többé nem tűr: szívét hagyta kihűlni.
Mi tesz minket emberré? Az ész, a nemes lelkület,
a művészet, a jövőkép, a kitartás és lendület,
a gondolatok mélysége, a hit magassága?
Közel sem. A szeretet gyönge, magas ága
hoz termést az emberség korosodó fáján,
hát ki lemetszi, elfonnyad gyümölcsök híján…
2022. 07. 05.-08. 14.
Temetői csendélet
A kis falun túl, bokrok között áll a temető,
sírjai közt halk vendégként száll a levegő,
lassan libben, alig rezdül. Tiszteli a csöndet,
miből minden holt magára lágy lepedőt ölthet,
így nem fázik a hűlő test, s párnán pihen a fej,
így békésen öleli őket az örök nyughely.
Megállok egy percre én is. Zajt most én se csapok
és csöndemért ajándékba szép titkokat kapok:
vén diófa árnyékában egy padról szétnézve
sírok közt a szép táj… Mintha kéz simulna kézbe,
oly törékeny, oly finom, intim harmónia…
Testvérként öleli egymást élet s halál fia.
Lábam alatt apró világ: fűszál-sűrű erdő.
Elpilledő hangyának árnyat adó erdő,
egy zöld sáskának reggeli, ebéd és vacsora,
két katicát meg elrejt, és végbemegy a csoda…
Egy talpalatnyi földdarab… egy összetett világ,
nekem apró, porszemnyi, nekik végtelenül tág.
A zöld tengerben számos színes sziget illatoz,
a néma tájba üdeségük vidámságot hoz:
sárga, bíbor, narancs, fehér, rózsaszín és piros!
Méh száll haza nektárjukkal, mint fáradt obsitos,
s jussot szed sok pillangó is, tarka, finom hölgyek,
színpadjuk a széles ég, a lelátók ős tölgyek.
A légi táncot fák ágai között kik lesik?
Egy csöpp mókusfi makkért nyúl, ám majdnem leesik,
(az első önálló útján hibátlan hogy járna?)
de zuhanástól óvja lenn puha mohapárna,
mi ködmönként teríti be a tölgy vaskos törzsét,
s féltő gonddal figyel minden óriást és törpét.
A lepkéknek édes dalt madárkórus muzsikál,
bájos trilláiktól meghitt a szép tavaszi bál.
Az egyik ágon cinegék, felettük gerlepár,
egy kőkereszten éjszín rigó – tán társára vár?
Ugrálnak a verebek s csivitel egy csalogány,
csak a morcos kuvik néma, mert övé a magány.
Régi fejfák és friss sírok sorakoznak végig,
történetet mond mindegyik, kezdettől a végig:
itt egy szegény gyermek fekszik, elvitte a himlő,
ott az özvegy szívével együtt reped meg a kő,
négy nemzedék nyugszik odébb békében, egymáson,
amott anyó fényképen vár, hogy végre napot lásson.
Fehér márvány síremlék a napfényt szerteszórja,
mégis elszáradt a koszorú rózsabimbója…
Ki szeretett, s kit szerettek, hantján virágtenger,
jóságáért gondoskodást és örök békét nyer…
Egy elfeledett, régi halmot a gaz benőtt már,
ibolyáját nyúl legeli, s az óra körbejár…
A dombtetőre út vezet, ott áll a ravatal,
mit koszorúként körbevesz pirosbogyós magyal,
s a kockaköves út mellett szikár fák őrködnek,
szótlan osztoznak a gyászban hóban, szélben, ködben.
Mögöttük csak vad mező. Hantok lesznek ott is,
sövény szab majd szoknyát köré. Szép szoknya lesz, gloknis.
Ó, festői, csodás szépség! Harmonikus gyönyör!
Nem értem, itt oly sokakat félelem miért gyötör,
hisz ez a béke szigete, hol megpihenni jó,
hol csendes öbölre lel minden háborgó hajó.
Élet… Halál… Összefutnak a rejtelmes körök:
minden ember elmúlik, de a természet örök.
A kis falun túl bokrok rejtik a szép temetőt,
hol a szél ad búcsúcsókot és finom szemfedőt,
madárkórus csivitel halk siratóéneket,
végső útján rovarhad gyászol ifjat, véneket.
Könnyem csordul: Oly meghitt ez a szelíd csendélet…
Egy perc múlva minden szó temetői csenddé lett.
2022. 07. 18-20.
Napnyugta
Takaros kis ház állt a falu szélén. Kertjében egy vénséges tölgy őrködött a kert többi lakója, a rózsák, liliomok, szegfűk felett, s két társával, egy alma-, illetve egy szilvafával adott enyhítő árnyat az üde, zöldellő pázsitnak, melyet a kaputól a fehérre meszelt, zsúptetős házikó ajtajáig szelt ketté egy kockaköves út. Békét, nyugalmat árasztott. Az ember lelke elcsitult, ha megállt egy pillanatra a kerítés faragott falécei előtt.
Az egyik ablak tárva-nyitva állt. A koraőszi Nap bársonyos fénye gyengéden tűzött be a kis szobába, ahol a ház gazdája, Kató néni ült egy széken és varrt.
A tű, cérna, fonal és társai nem voltak számára idegenek. Hosszú élete során számos mestermunka került ki kezei alól: kislány korában függődíszt varrt a karácsonyfára, terítőt hímzett nászajándék gyanánt a lánya esküvőjére, unokájának pedig sapkát s kesztyűt kötött. A kedvence azonban a keresztszemes volt. Ha tehette, a színes fonalak segítségével szebbnél szebb képeket elevenített meg a fehér anyagon. Varrt madarakat, tájakat, híres festményeket, növényeket. Varrt ajándékba, alkalomra, saját gyönyörűségére. És ez boldoggá tette, felüdítette. Csak családja látogatásai töltötték el nagyobb örömmel, különösen férje halála óta.
Ezen a képen harmadik napja dolgozott. A kert rendbetételén és az ebéd megfőzésén kívül nem sok teendője akadt, bőven tudott kedvenc időtöltésével foglalatoskodni. S erre rá is kellett szánni a perceket, órákat, a gondos figyelmet. Élete legfontosabb művét készítette, gyönyörűnek, tökéletesnek akarta. Mert nem akárkinek, nem akármire szánta: unokájának, diplomaosztójára.
Editke hat hosszú éven át koptatta az egyetemi padot, s rövidesen elérkezik a nagy nap. Belép a felnőttkorba, elkezdi az életet. Ám ez nem minden. Kató néninek volt egy másik oka is, amitől ez az alkalom oly különlegessé vált, amitől oly fontosnak érezte, hogy a legszebbet varrja unokájának. Magát látta viszont benne, s életműve tovább élését, mert a lány szintén a tű és cérna szerelmese lett, s Kató néninek el kellett ismernie, még nála is messze-messze tehetségesebb. De nem irigykedett, sőt. Büszke volt rá. Ő tanította a varrás, hímzés, kötés titkaira, és a legnagyobb sikerként élte meg, hogy a tanítvány túlszárnyalta mesterét.
Egy borostyánnal futtatott fenyőfa bontakozott ki öltései nyomán. A fenséges növények önmagukban is tekintélyt parancsoltak, gyönyörködtették a szemet, de Kató néninek és Editkének többletjelentést hordoztak, különleges szimbólumok voltak számukra. Kis titkukként őrizték ezt, senkivel se osztották meg.
Nem sok maradt hátra. Kató néni remélte, estig be tudja fejezni. Editke másnap látogatja meg. Akkor akarta odaadni neki, mert nem tudta, a diplomaosztókor hogy szolgál majd egészsége – ha az ízületei megfájdulnak, lépni se tud. Nem akart kockáztatni.
Telt, múlt az idő, a délután lassan estelőre fordult, a Nap a horizont felé hanyatlott. Az árnyak megnyúltak, az égalja vörösleni kezdett. Egyre kevesebb fény áradt Kató néni szobájába. Az idős hölgynek egyre jobban meg kellett erőltetnie szemét. Persze, gyújthatott volna lámpát, de már csak pár tucat öltés volt hátra. Nem akarta félbeszakítani, mikor ilyen közel a cél. Helyette inkább az ablak felé fordult, hunyorogva a vén tölgy ágai alatt járó Napra nézett, s kedvesen, mosolyogva így szólt:
– Süss még egy kicsit, légy kedves!
Szolid, alázatos kérés volt, minden fennhéjázás, arrogancia nélkül. S olybá tűnt, a fényes égitest – meghallva Kató néni szavait – szíve megesett az idős asszonyon, teljesítette a fohászt, így egy rövid időre mintha valóban megtorpant volna. Világosabb már nem lett, Kató néni meregette a szemét, erőlködött, hogy jól lásson, s keze is gyorsabban járt, nehogy kifusson az időből. Lehet, félre-félreöltött párszor, s nem lett minden levél, minden árnyék pont olyan, mint eltervezte, de az utolsó szálakat el tudta varrni, s ez volt a lényeg. Befejezte életművét.
A narancsos derengésben szentimentális örömmel szemlélte a borostyánnal futtatott fenyőt. Nem lett tökéletes, ezt elsőre látta. Itt-ott felfedezett apró hibákat, melyeket talán még kijavíthatna, de a Napot nem állíthatja meg örökké. Dolga van, mennie kell tovább. S ha az ember meg akarná állítani, nagyobb teher szakadna rá, mint egy háborúba keveredő királyra.
– Köszönöm kedvességedet! – búcsúzott mosolyogva a horizont mögött már félig eltűnt Napra Kató néni. Az pedig egyik sugarával mintha integetett volna neki.
Szerencsésnek érezte magát, s az is volt. Nem adatik meg mindenkinek, hogy az idő megtorpanjon egy pillanatra a kedvéért, hogy a régi fényben sütkérezzen még egy kicsit, s legyen ideje elrendezni, ami még hátravan. Az este gyorsan, meglepetésszerűen érkezik, nem szól előre, nem csenget, csak akkor veszi észre az ember, ha már sötétbe borult a szoba, ő pedig ott áll egyedül, dolgavégezetlenül.
Kató néni nagyot sóhajtott. Elfáradt a nagy munkában. Fogta a frissen készült képet, gyöngéden az asztalra tette, majd eltipegett az ágyához. A dunyha alatt előtt arra gondolt, hogy nagyon különleges napnyugta volt a mai. Az övé volt. Az övé és Editkéé.
– Az én alkonyom a te hajnalod, kicsikém – suttogta maga elé mosolyogva, majd elaludt.
https://erdmost.hu/2022/10/31/erdi-tinedzser-tort-be-a-hazai-irodalomba/
https://irodalmiradio.hu/2023/01/02/valentini-zsuzsa-recenzioja-cserni-andras-sotet-sorsok-1-a-farkasfalka-cimu-koteterol/
