Ahogy első osztályos kislányként megtanultam olvasni, onnantól kezdve minden a könyvek körül forgott. Általuk ezernyi világba csöppentem, amelyek végtelen titkokat és kalandokat rejtettek. Az idő múlásával ez a vonzalom egyre csak mélyült – kész függőséggé vált bennem az olvasás iránt! Ha nem kaptam új könyvet, újraolvastam a kedvenceimet. Tizedjére is, ha kellett.
Ha könyv volt a kezemben, láthatatlanná váltam – legalábbis jó lett volna, ha így van. A családot ugyanis rendre bosszantottam azzal, hogy a könyvekbe temetkezem, ráadásul a szobafogság sem volt hatásos büntetés számomra: csak az, ha eltiltottak az olvasástól.
Amióta az eszemet tudom, mindig máshol jártak a gondolataim. Történeteket szőttem, világokat alkottam, különböző életekről fantáziáltam. Imádtam unatkozni! Ilyenkor burkolózhattam igazán a részletekbe, és csiszolhattam tökéletesre a meséimet.
Középiskolásként ragadtam először tollat: egy spirálfüzet lett a legnagyobb bizalmasom. Első történeteimet a tanítási órák alatt írtam, leginkább barátaim szórakoztatására, de azonnal éreztem, hogy ez az, ami igazán örömet okoz.
Úgy éreztem azonban, hogy évekre van még szükségem. Rengeteget kell látnom, tapasztalnom az életből ahhoz, hogy úgy írjak, ahogyan azt olvasóként is szeretném.
Elteltek az évek (húsz is!), láttam, tapasztaltam. Családot alapítottam, gyermekeim lettek, visszavonhatatlanul felnőttem. A történetek azonban a mai napig szövődnek a fejemben, és alig várom, hogy másokat is ismeretlen világokba, új életekbe repítsek általuk.
