Az unalom rabja vagyok
Az unalom rabja vagyok, a közöny árnya,
a lét szürke szövete, a mindennapok fátyla.
Olyan, mint a csend, mely a zajban elvész,
vagy mint a szó, mely a mondatban meghal.
A világ kavargó forgatagában, ahol a színek összemosódnak,
a hangok összekeverednek, a formák összezavarodnak,
ott állok én, a semmi közepén, ahol a létezés értelme elvész,
a holnap és a tegnap között, ahol a jelen csak egy csillanás.
Az idő folyója sodor, a múlt és a jövő között,
a pillanatok szövedékében, ahol a percek összefonódnak.
Egy szürke folt vagyok ezen a színes vásznon,
a világ zajában egy halk suttogás, a csendben egy hangtalan kiáltás.
A gondolatok táncolnak fejemben, mint a szélben a levelek,
de a szavak, mint a homokszemek, a szélben elrepülnek.
A létezés abszurd színházában, ahol a szerepek összecserélődnek,
a dolgok jelentése elvész, a szavak értelme megsemmisül.
Az unalom rabja vagyok, a közöny árnya,
a lét szürke szövete, a mindennapok fátyla.
Olyan, mint a csend, mely a zajban elvész,
vagy mint a szó, mely a mondatban meghal.
Az élet abszurd színházában, ahol a szerepek összecserélődnek,
a dolgok jelentése elvész, a szavak értelme megsemmisül.
Az unalom rabja vagyok, a közöny árnya,
a lét szürke szövete, a mindennapok fátyla.
