Az önismeret útvesztőjében bolyongva
Kéklő tükörben keresem az énem,
Önmagam labirintusán bolyongva,
Mint aki hajnalban a ködben tévelyeg,
Vagy mint aki éjszaka a csillagok között mereng.
A létezés kusza szövedékében,
Hol a kérdések özönlenek, mint a hópelyhek,
Hol a válaszok elillannak, mint a délibáb,
Egyre mélyebbre ásom magam a titkok homályában.
Szívem üteme az időt méri,
Mint a homokóra szemcséi a percet,
S az énem színei változnak, mint az égbolt,
Hol a naplemente aranyát a csillagok ezüstje váltja.
A szavak, mint a szél, hozzám simulnak,
Mint a falevél, mely a fához visszatér,
Mint a hullám, mely a tenger mélyére zuhan,
Mint a madár, mely a magasba száll.
A gondolatok, mint a folyó, örök áramlásban,
Hol a csendes mederben a víz tükrözi a holdat,
Hol a zúgó vízesésben a sziklák közt tör utat,
Hol a tengerbe ömlik, s ott összeolvad a végtelennel.
Az önismeret útvesztőjében bolyongok,
Hol a lélek tükrében az énem keresem,
Hol a gondolatok, mint a folyó, örök áramlásban,
Hol a szavak, mint a szél, hozzám simulnak.
Az énem, mint a madár, a magasba száll,
Mint a falevél, mely a fához visszatér,
Mint a hullám, mely a tenger mélyére zuhan,
Mint a csillag, mely az égboltot keresi.
Bolyongok, keresek, álmodok és reménykedek,
Az önismeret útvesztőjében, hol a lélek tükrében
Az énem keresem, hol a gondolatok, mint a folyó,
Örök áramlásban, hol a szavak, mint a szél, hozzám simulnak.
