Az óceánok sírása
Földünk nagy tengerei, mély kék óceánjai,
Melyeket nem látott még emberi szem, csak a Hold fénye.
Ahol a hajnali fényben tükröződnek a csillagok,
És a hullámok zengése, mint egy titkos dallam szól.
Mélyen alszik a világ, csak a tenger éber még,
Sóhajt, sír, és zúg a hullám, mintha szívét öntené el a bánat.
A habok között örök csend, csak a sirályok kiáltása szakítja meg,
Mint a szél, mely a vitorlát megfeszíti, és a hajót előre hajtja.
A tenger, mint egy öreg költő, mesél a múltról,
Rég elfeledett történeteket suttog a szélbe,
A sziklák között rejtőző titkokat, az elveszett hajók nyomait,
Az elmerült városokat, melyeket már csak a halak ismernek.
A tenger, mint egy anya, ringatja a hajókat,
Mint egy bölcs, tanítja az embert a türelemre és a kitartásra.
De a tenger is sír, mint egy gyermek, aki elveszítette játékát,
Aki nem érti, miért pusztítják el otthonát, miért hagyják magára.
A tenger könnyei sóból vannak, és a szél viszi tovább,
A parton a homokba írja a tenger bánatának történetét,
A habok között rejtőző titkokat, az elveszett hajók nyomait,
Az elmerült városokat, melyeket már csak a halak ismernek.
A tenger, mint egy öreg költő, mesél a múltról,
Rég elfeledett történeteket suttog a szélbe,
A sziklák között rejtőző titkokat, az elveszett hajók nyomait,
Az elmerült városokat, melyeket már csak a halak ismernek.
A tenger, mint egy anya, ringatja a hajókat,
Mint egy bölcs, tanítja az embert a türelemre és a kitartásra.
De a tenger is sír, mint egy gyermek, aki elveszítette játékát,
Aki nem érti, miért pusztítják el otthonát, miért hagyják magára.
A tenger könnyei sóból vannak, és a szél viszi tovább,
A parton a homokba írja a tenger bánatának történetét,
A habok között rejtőző titkokat, az elveszett hajók nyomait,
Az elmerült városokat, melyeket már csak a halak ismernek.
