Az isteni üzenetek rejtelmei
Nem voltam én mindig ilyen, mint most,
Egykor ifjú voltam, szeplőtelen, ártatlan,
Keresztényi hitben nevelkedtem, a szívem tiszta volt,
Mégis, elcsábított a világ csillogása, a hatalom ígérete.
Az élet, mint egy szeszélyes tenger, hol sima, hol viharos,
Hajóm a sors kegyetlen játéka volt, hol fel, hol le,
És én, a kapitány, elvesztem az irányt,
Csak sodródtam a hullámokkal, míg végül partra vetett.
Aztán jött egy nap, amikor a csend beszélni kezdett hozzám,
Az isteni üzenetek rejtelmei tárultak fel előttem,
És én, a vak, megláttam a világ igazi arcát,
A szeretetet, a reményt, a hitet, melyek mindig is ott voltak.
És most, amikor visszanézek az utamra,
Látom a hibáimat, a tévedéseimet, de nem bánom őket,
Mert minden lépés, minden bukás, minden fájdalom,
Az én utam volt, az én történetem, az én életem.
Mert az élet nem más, mint egy könyv,
Melynek lapjait mi magunk írjuk,
És bár a történetünk néha fájdalmas, néha szomorú,
Mégis, az a miénk, és senki másé.
És most, amikor a nap lemenőben van, és az éj közeleg,
Nem félek a sötétségtől, mert tudom,
Hogy a hajnal mindig követi az éjszakát,
És a remény mindig ott van, a horizonton, várva ránk.
Szóval így vagyok én, egy ember, aki megtanult szeretni,
Aki megtanult hinni, aki megtanult remélni,
És bár a világ néha kegyetlen és hideg,
Mégis, én hiszek a szeretetben, a reményben, az életben.
Mert az élet nem más, mint egy ajándék,
Melyet Isten adott nekünk, hogy éljünk, szeressünk, reméljünk,
És bár néha nehéz, néha fájdalmas,
Mégis, az a miénk, és senki másé.
