Az idő titkos fogságában
Azt mondják, az idő gyógyítja a sebeket,
De én itt állok, a végtelen peremén,
S az idő csak marja a lelkem, mint a véső a követ.
Ó, mily csodás kép! De a valóságban csak egy elhagyott személy vagyok,
Az idő titkos fogságában.
A napok, mint a szürke füst, szállnak el,
Az évek, mint a sivatagi homok, szitálnak át a kezemen.
Az órák, mint a szél, suhannak el mellettem,
És én csak nézem őket, mint egy bábu, aki elvesztette a fonalat.
Az idő titkos fogságában.
A szívem, mint egy elhagyott kastély, üres és kopár,
A lelkem, mint egy elszáradt folyó, kiapadóban van.
A gondolataim, mint a vándor madarak, elrepülnek,
És én csak bámulom őket, mint egy vak, aki nem látja a színeket.
Az idő titkos fogságában.
Az életem, mint egy rossz vicc, üres és értelmetlen,
A reményem, mint egy törött tükör, széttöredezett.
A szeretetem, mint egy elhagyott hajó, elsüllyedt,
És én csak nézem őket, mint egy bűvész, aki elvesztette a varázslatát.
Az idő titkos fogságában.
De talán egy nap, mint egy csodálatos költői kép,
Az idő titkos fogságából kiszabadulok.
Talán egy nap, mint egy burleszk színész,
Felállok, és nevetek a világ színpadán.
Talán egy nap, mint egy minimalista tragikomédia,
Elhagyom a szomorúságot, és megtalálom a boldogságot.
Az idő titkos fogságában.
