Az idő sodrásában a kezdetekig
Mint a patak, mely kristálytiszta,
Az idő sodrásában az emberiség hajója ringat.
Minden perc, minden óra, minden nap,
Mint a szél, mely a vitorlákat fújja,
Szüntelenül hajt minket előre.
A jövő, mint egy ködös táj, rejtve marad,
Míg a múlt, mint egy tenger, melyben úszunk,
Mélységei és titkai egyaránt megőrzi.
Mégis, a jelen, mint egy híd,
A múlt és a jövő között húzódik,
Mint egy szivárvány, mely az égen ragyog.
A kezdetekig evezünk, ahol minden elkezdődött,
Ahol minden gondolat, minden álom, minden remény,
Mint egy csillag, mely az éjszakai égen ragyog,
Született és nőtt, hogy fényt adjon a sötétségben.
Ahol az emberek, mint a fák, gyökereket eresztettek,
És mint a fák, melyek a nap felé nyúlnak,
Nőttek és fejlődtek, hogy magasabbra érjenek.
Ahol a szív, mint egy kalapács, ütött,
És mint a kalapács, mely az acélt formálja,
Alakította és formálta az emberi sorsot.
Az idő sodrásában a kezdetekig,
Ahol minden elkezdődött és minden véget ér,
Ahol a múlt, a jelen és a jövő találkozik,
Mint egy örök körforgás, mely soha nem áll meg.
Ahol az ember, mint egy hajó, evez,
Az idő tengerén, a kezdetekig.
