Az idő sodra az évszakokon át
Az idő sodrában úsznak az évszakok,
Mint a csillagok útja az éjben, mint a folyók.
Földi létünkben szüntelen változó a világ,
Mint a végtelen kozmoszban az örök forgatag.
Tavasz a szívben, nyár a lelkünkben ég,
Ősz az emlékekben, tél a gondolatban rég.
Az idő szövőszékén születik az élet színe,
Mint a hajnalban a nap sugara, mely fényre gyúl.
A pillanatok szőnyege alatt rejtőzik az öröklét,
Mint a csillagok fénye a végtelen éjben.
A múlt, a jelen és a jövő összefonódva,
Mint a szivárvány színei az eső utáni csendben.
Az idő sodra az évszakokon át,
Mint a tenger hullámai a parton át.
Az életünk, mint a folyó, mely a tengerbe ér,
Mint a nap, mely a horizonton lemegy, s újra felkél.
Az idő sodra az évszakokon át,
Mint a szél, mely a hegyek között suhan át.
Az életünk, mint a madár, mely a felhők között száll,
Mint a hajnal, mely a csillagokat űzi, s új napot hoz.
Az idő sodra az évszakokon át,
Mint a patak, mely a völgyben zúgva halad.
Az életünk, mint a virág, mely a napra nyílik,
Mint a hold, mely az éjben fényt gyújt, s a sötétséget űzi.
Az idő sodra az évszakokon át,
Mint a szél, mely a mezőkön át hajtja a gabonát.
Az életünk, mint a fa, mely az ég felé nő,
Mint a csillag, mely az éjben ragyog, s a világot bevilágítja.
