Az idő múlásával szertefoszló barátság
Ó, barátság, te láthatatlan szellem,
Ki bennünk élsz, mint a levegőben a szél,
Mint a tengerben a hullámok, mint az égen a csillagok,
Olyan vagy, mint a holdfény, mely a sötét éjszakában ragyog.
De ahogy az idő elhalad, mint egy folyó,
Mely sosem áll meg, csak rohan tovább,
Úgy foszladozik szét a barátság is,
Mint a szélben szertefoszló homokszemek.
Barátság, te rejtélyes lény, hol vagy most?
A szívemben kereslek, de nem talállak.
Elhagytál, mint a hajnal a sötét éjszakát,
Mint a nyár a hűvös őszt.
Ahogy az idő múlik, úgy halványul a te képed is,
Mint a naplemente, mely színes festményét
Cseréli a sötét éjszakára.
Csak a bánat marad, mint egy örök emlék.
Ó, barátság, te szellem, ki a szívemben éltél,
Most már csak egy távoli álom vagy,
Mint a csillagok, melyek a végtelen égen ragyognak,
De sosem érhetünk el.
Az idő múlásával szertefoszló barátság,
Mint a szélben szerteszóródó homokszemek,
Mint a naplemente, mely a sötét éjszakára cserél,
Csak a bánat marad, mint egy örök emlék.
