Az idő múlásával fakuló emlékek
Mint a hajnali harmat, mely az éjszakától elszakad,
Az emlékek fakulnak, lassan, mint a szélben ringó fűszálak.
Képek, színek, hangok, mintha széllel lettek volna elkapva,
Az idő vasfoga, mint a régi, rozsdás lakat, elhasználva.
A múlt, mint a szürke köd, elszívja a színek ragyogását,
Az emlékek, mint a hajnali harmat, elveszítik csillogását.
A szív, mint egy kincsesláda, őrzi a múltat, de hiába,
Az idő, mint a tenger, elnyeli a partot, lassan, szép lassan.
A szavak, mint a hópelyhek, olvadnak, mint a tél végén,
A szemek, mint a csillagok, elveszítik fényüket, mint a naplementén.
Az arcok, mint a virágok, hervadnak, mint a nyár után,
Az érzések, mint a falevelek, hullanak, mint az ősz beköszöntén.
Az idő múlásával, mint a hold, fakulnak az emlékek,
Mint a csillagok, melyek a hajnalban elveszítik fényüket.
De a szív, mint egy kincsesláda, őrzi őket, mint a kincset,
Mert az emlékek, mint a harmat, még mindig csillognak a szív mélyén.
