Az idő láthatatlan nyoma
A világ szíve már nem ver, a lüktetés elnémult,
Az élet színei halványulnak, a remény megfakult.
A nap már nem ragyog, a csillagok nem világítanak,
A szél már nem suttog, a fák már nem susognak.
A városok üresen állnak, mint kísértetek a ködben,
Az emberek eltűntek, mint a ködös reggelben.
A csend uralkodik, csak a múlt hangjai hallatszanak,
Az idő láthatatlan nyomai, melyek a szívben maradtak.
A szerelem már nem ég, a vágyak elhamvadtak,
A szívek már nem dobbannak, a lelkek elszáradtak.
A boldogság már nem virágzik, a nevetés elhallgatott,
Az élet színpadán már csak a szomorúság játszik ott.
De mégis, a romok között, a pusztulás közepette,
A szívemben egy láng lobog, egy remény kis szikrája ég.
A szerelem emléke, mint egy hűsítő szellő a nyári hőségben,
Egy édes dallam a csendben, egy gyönyörű virág a puszta földben.
Az idő láthatatlan nyoma, mely a szívemben maradt,
Egy édes emlék, mely a romok között talált.
Egy remény, mely a pusztulás közepette is ég,
Egy szerelem, mely a világ végén is megmaradt.
