Az idő pulzáló dolog, úgy folyik, akár egy dal. Körülöttünk húzódik, néha rövid, néha hosszú, és közben próbáljuk objektíven mérni a másodperceket.
A idő különleges Ouroboros-Leviatán, a múlt korok egyszerre tagoltan véges, de közben végtelen áradata.
Az idő mélysége a teremtés hajnalán túlra nyúlik vissza, miközben valójában egy fizikailag is itt lévő hely, amit a jelenünk és létezésünk érzése bizonyít.
Születésnapok, évfordulók egyre gyorsabban, évtizedek múlnak el, majd évszázadokra bámulunk, aztán az évezredekre, miközben a végső mélységbe nézünk.
És ebben a mélységben az évezredek időtlenséggé válnak.
Mindannyian ebben a lüktető, nyomtalan mélységben kavargunk, és egymáshoz kapcsolódunk újra és újra.
Korszakról korszakra belefulladunk a sodrásba, hogy aztán felbukkanva megragadjuk azt a csak ránk vonatkozó inspirációt, amiért érdemes ismét és ismét eljönni, és belelétezni a világba.
Az idő eszköz, és az áramlása teszi lehetővé azokat a ritmikusan boldog, megnyugtató egymáshoz való újrakapcsolódásokat, amelyek öröméért mégis megéri néha el-elszakadni.
Kattints a képekre a nagyításhoz / lapozáshoz!
/RAA
