Az idő homokjának halk susogása
Csillagok közt, hol a csend szőtt szőnyege,
Az idő homokjának halk susogása,
Mint a végtelenbe vesző, örök éneke,
Szívemben zeng, mint a lélek legmélyebb dobjának üteme.
A múlt szellemét hordozza a szél,
Mely száll, mint a magányos gólya,
Álmodó hegyek, örökzöld erdők felett,
Hol a csendben csak a természet szólja.
A jelen, mint a tenger, hol a habok játszanak,
Oly változó, mint az évszakok lehelete,
Melyben a jövő, mint a hajnali pára,
Eltűnik, mint a nyári nap utolsó fényelete.
Egyedül, a végtelenben, hol az idő szalad,
Az élet, mint a homok, átszitál az ujjaim között,
Mint a hajnal, mely a sötétséget űzi,
És a nap, mely az éjszakát köszönti.
Az idő homokjának halk susogása,
Mint a végtelenbe vesző, örök éneke,
Szívemben zeng, mint a lélek legmélyebb dobjának üteme,
Mint a csend, mely a világ zajától megszökött.
Az élet, mint a homok, átszitál az ujjaim között,
Mint a hajnal, mely a sötétséget űzi,
És a nap, mely az éjszakát köszönti,
Az idő homokjának halk susogása, az élet örök költője.
