Az idő gyógyír a lelkemnek
Ó, hová sodort az idők szíve,
Hol a múlt árnya s a jövő fénye összeér?
Hol a napok fátyla, mint ködös szőnyeg,
A szívembe szőtt, mély sebeket kér.
De az idő, mint gyógyír, szelíd kezével,
Ápolja lelkem, s a fájdalmat elkerül.
Néha a szívem, mint csendes hajó,
Az emlékek tengerén ringatózó.
Hol a szél, mint a múlt, halkan súg,
S a jelen, mint a hullám, lassan új utat mutat.
Ó, az idő, mint gyógyír, a lelkemnek ad,
Hogy a múlt sebei lassan begyógyulhatnak.
Mint a nap, mely a hajnalban újra felkel,
A lelkem is új erőre kel.
A szívem, mint a szél, szabadon száll,
Az idő gyógyírja, mint a napfény, rám ragyog.
A múlt, mint a szél, elhalkul,
És a jövő, mint a hajnal, új reményt hoz.
Ó, az idő, mint gyógyír, a lelkemnek ad,
Hogy a múlt sebei lassan begyógyulhatnak.
Mint a nap, mely a hajnalban újra felkel,
A lelkem is új erőre kel.
Az idő, mint gyógyír, a lelkemnek ad,
Hogy a múlt sebei lassan begyógyulhatnak.
Mint a nap, mely a hajnalban újra felkel,
A lelkem is új erőre kel.
Ó, az idő, a lelkem gyógyírja,
Mint a hajnal, mely új reményt hoz,
Mint a nap, mely újra felkel,
A lelkem is új erőre kel.
