Az emlékezet szentélye
Egyedül állok itt, az emlékezet szentélyében,
hol a múlt szellemei közt csak a csend zengedez.
A falakon múló idők festményei hevernek,
s a poros padlón a visszhangok lépteit lesem.
Itt, ahol a múlt és a jelen összefonódik,
hol a jövőt a sors keze már elrendelte,
mégis a jelenben élve, a múltat keresem,
s a jövőm elől a múltba menekülök.
Miért is van az, hogy az emlékek fájnak?
Miért is van az, hogy a múltba visszavágyunk?
Talán mert az emlékek a lélek sebeit élesítik,
vagy mert a múltban élve, a jövőtől félünk?
A szentély falán a múltam képei sorakoznak,
minden pillanat, minden mosoly, minden könny.
A szívem hegyén az emlékek tüskéi szúrnak,
s a lelkem mélyén a fájdalom csendje ül.
Az emlékezet szentélyében nincs menekvés,
a múlt szellemei mindig itt vannak velem.
Az idő vasfoga nem kíméli a szív sebeit,
s a jövő elől nincs menekvés, csak a múltba térés.
Az emlékezet szentélyében a múltam él,
s a jövőm elől a múltba menekülök.
Az idő vasfoga nem kíméli a lelkem sebeit,
s az emlékek tüskéi a szívembe fúródnak.
Az emlékezet szentélyében állok egyedül,
hol a múlt és a jelen összefonódik.
A jövőm elől a múltba térve,
az emlékek szentélyében élek és halok.
