Az emberi értelem határai
A végzet szívében, hol a nap már nem ér,
Egy világ vár, melyet az ész nem ért.
Az élet színei halványak, szürkék,
Ahol az emberi értelem határai végződnek.
Kopár sivatag, melyet a csillagok nem világítanak meg,
Ahol a szív már nem talál meleget.
Az értelem kihunyt, mint az utolsó láng,
Egy világban, melyet a remény már nem lát.
Ahol az idő már nem számít, csak a csend,
Egy világon túl, melyet az ész nem ért.
Egy hely, ahol az emberi értelem határai végződnek,
Ahol a lélek már nem talál menedéket.
A csillagok között, hol a fény már nem ér,
Egy világ vár, melyet az ész nem ért.
Az élet színei halványak, szürkék,
Ahol az emberi értelem határai végződnek.
Az emberi értelem határai, hol a remény már nem él,
Egy világban, melyet a szív már nem ért.
Ahol az idő már nem számít, csak a csend,
Egy világon túl, melyet az ész nem ért.
Az emberi értelem határai, hol a lélek már nem talál menedéket,
Egy világban, melyet a szív már nem ért.
Ahol az idő már nem számít, csak a csend,
Egy világon túl, melyet az ész nem ért.
