Az Elveszett Összetartozás
A világ, mint egy széttört tükör, apró darabokban hever előttem. A szívem összezúzott szilánkjai a létezés szőnyegén elveszett összetartozásunknak hűséges tükörképei. Az élet, ez a bizarr színház, ahol a vászon mögött a szereplők álarcaik mögé bújnak, hogy elrejtsék igazi arcukat. Az én szívem pedig, mint egy törött színész, aki már nem képes eljátszani a szerepét, csak néz, néz és vár.
A hajnal, mint egy szomorú ballerina, lassan táncol a szürkület színpadán. A nap, mint egy elfáradt költő, már nem képes megírni a világ történetét. Az éjszaka, mint egy öregedő művész, már nem képes festeni a csillagokat az égre. Az én szívem pedig, mint egy elhagyott szerelmes, csak néz, néz és vár.
A láthatatlan szálak, melyek összekötnek minket, már nem képesek megtartani a világot. Az összetartozásunk, mint egy régi hajó, már nem képes áthajózni a viharos tengereken. Az én szívem pedig, mint egy elveszett hajós, csak néz, néz és vár.
Az élet, mint egy szürreális festmény, ahol a színek összekeverednek és a formák elvesznek. Az én szívem pedig, mint egy zavarodott festő, csak néz, néz és vár.
Az összetartozásunk, mint egy széttört tükör, apró darabokban hever előttem. A szívem összezúzott szilánkjai a létezés szőnyegén elveszett összetartozásunknak hűséges tükörképei. Az én szívem pedig, mint egy megtört költő, csak néz, néz és vár.
Az élet, mint egy abszurd színház, ahol a szereplők álarcaik mögé bújnak, hogy elrejtsék igazi arcukat. Az én szívem pedig, mint egy magányos néző, csak néz, néz és vár.
A világ, mint egy széttört tükör, apró darabokban hever előttem. A szívem összezúzott szilánkjai a létezés szőnyegén elveszett összetartozásunknak hűséges tükörképei. Az én szívem pedig, mint egy örök várakozó, csak néz, néz és vár.
