Az elveszett lehetőségek szomorú dallamai
A világ, mint egy elhagyott, csendes kastély,
Hol a múlt szellemei járnak, suttognak.
A szívem, mint egy kopott, régi atlasz,
Megjelöli az elveszett lehetőségeket, a már nem létező utakat.
A hajnal szürke fénye reszketőn tör be az ablakon,
Mint egy szelíd, de elszánt hódító.
A szívem, mint egy elhagyott kikötő,
Várja a hajókat, melyek sosem érkeznek meg.
Az élet, mint egy végtelen, összetett labirintus,
Hol minden út egy újabb rejtélybe vezet.
A szívem, mint egy elfeledett, régi térkép,
Mutatja az utat, mely már nem létezik.
Az éj, mint egy sötét, titokzatos tenger,
Elrejti a csillagokat, melyek már nem ragyognak.
A szívem, mint egy elhagyott világítótorony,
Világít a hajóknak, melyek már nem jönnek.
Az idő, mint egy lassan, de biztosan haladó folyó,
Elviszi a lehetőségeket, melyek már nem léteznek.
A szívem, mint egy elhagyott híd,
Áll a folyó felett, mely már nem folyik.
Az élet, mint egy véget nem érő utazás,
Hol minden út egy újabb kihívásba vezet.
A szívem, mint egy elhagyott útjelző,
Mutatja az utat, mely már nem létezik.
Az én világom, mint egy poszt-apokaliptikus táj,
Hol minden rom és pusztulás.
A szívem, mint egy elhagyott emlékmű,
Áll a világ közepén, mely már nem létezik.
Az én életem, mint egy parabolista bildungsroman,
Hol minden fejezet egy újabb tanulság.
A szívem, mint egy elhagyott könyv,
Lapjain az elveszett lehetőségek szomorú dallamai.
