Az elszakadás szürke felhői
A szívemben csendesülő éj,
Mint szürke felhők sötét éke,
Melyek az égbolton lebegnek,
S a holdfényt elnyelik magukba.
Elhagyott tájak, elszakadt szívek,
Mint a szélben ringó, kopár fák,
Melyek gyökerei mélyen a földbe vájnak,
De már nem találnak ott táplálékot.
A szívemben táncoló emlékek,
Mint a csillagok, melyek a fényüket vesztették,
De mégis ragyognak a sötét éjszakában,
Mint a remény, mely a lelkünkben él.
A szívemben zengő dalok,
Mint a madarak, melyek a hajnalban énekelnek,
De a hangjuk már nem hallatszik a csendben,
Csak a szívemben, mely még mindig hallja őket.
Az elszakadás szürke felhői,
Mint a köd, mely eltakarja a napfényt,
De a szívemben még mindig ott van a fény,
Melyet az emlékek és a remény táplál.
Az én szívem, mint a tenger,
Mely a hullámokban hordozza a múltat,
De a jövőt a horizonton keresi,
Hogy újra megtalálja a fényt és a reményt.
Az elszakadás szürke felhői,
Mint a csend, mely a szívemben él,
De a lelkemben még mindig ott a dal,
Mely a reményt és a fényt hordozza magában.
